Nora Peterson

Becenevek: Találj ki nekem valamit!
Kor: 16
Foglalkozás: punciimádó
Iskola: Roundview
Év: 2
Csoport: Diák
Play by: Emily Didonato

xxx

Szeret: cigaretta>>drog>>buli>>szex
Nem szeret: ítélet>>harag>>igazság olykor>>válás>>nem érinthetem Lizt
Titkok: Szerelmes vagyok a legjobb barátnőmbe
Pár szóban rólam: jellemem kissé ingadozó. Egyszer boldog vagyok, máskor sírok. Egyszer erős vagyok aztán összeroskadok a terhek alatt. Szeretet éhes vagyok ám még sem szívlelem a túlzott "nyalakodást". Sokszor próbálom játszani a kemény csajt, akit semmi sem érdekel ám még sem tudom hozni mindig a formám, főleg amióta anyámék zűrös válása megkezdődött.
Nagyszájú vagyok és igazat szóló, így nem zavar, hogy mindenki tudja a lányokat szeretem. Ettől függetlenül néha belemegyek srácokkal is egy éjszakás kalandba.
Függő vagyok. Szex, pia, cigi. Ezek éltetőim, ettől hihetik, hogy egy ribanc vagyok, de nem! Nem vagyok az, még is ilyennek mutatom magam.
Csak egyet akarok! Egy kis figyelmet, igazi szerelmet és nyugodt családi körülményeket...

xxx

Haj: barna
Szem: kék
Különleges ismertető: nem tudom, te miről ismersz fel bármikor?
Pár szó a kinézetemről:178 centi méter magasságú vékony ám nőies alkatú leányzót kell elképzelni. Bőröm enyhén kreol, kicsit egzotikus hatást keltek, ha rám néznek. Szemeim virító világos színben pompáznak. Általában egyszerű kis smink fedi szemhéjam, inkább telt ajkaim szeretem hangsúlyozni vörös rúzzsal.
Hajam enyhén hullámos, gesztenye barna színű. Legtöbbször kiengedve szoktam hordani, de néha összecopfozva is.
Stílusom kissé rockeresnek, szakadtnak ám valahol még is csajosnak mondható. Szeretem a tornacipőt, de magassarkúban is szoktam tipegni. Imádom a szakadt farmert ám a szoknyát sem vetem meg.

Nora Peterson

Történetem

Hozzott: Mendelssohn School of Arts-ról
1995 nyarának közepén kezdődött minden azzal, hogy világra jöttem. Szerető család várta izgatottan érkezésem. Egy szenvedő anya, egy boldog apuka és egy kíváncsi báty.
Hosszasan papolhatnék arról milyen izgalmakkal teli időszak várt ránk, de nagyon nem emlékszem kiskoromra csak azt tudom amit a videók és a múltba való merengés anyukám felől nyújtott nekem információt. Átugorva pár évet szeretnék mesélni az igazán „mozgalmas” eseménysorokról melyek megszínezték átlagos családi életünket.

2002. március 17-én nem várt csapás sújtott minket. Nagyon nehéz és fájdalmas erre visszaemlékezni, de megpróbálom szavakba önteni érzéseim és a történteket. Délelőtt korán keltem és átmentem a bátyámhoz és bebújtam az ágyába. Nagyon szerencsésnek tartottam magam mivel átlagosan a gyerekek féltékenyek és gyűlölik kisebbik testvérüket, de ő más volt. Sosem bántott, sőt! Bármit megtett nekem. Én állandóan szekáltam mint azon a tavaszi reggelen is. Nem hagytam aludni. Emlékszem fejbe vágtam egy párnával majd hozzábújva pihentem vele. Körülbelül fél óráig tartott a csend, a nyugalom. Újból felpattantam és piszkálni kezdtem őt, de ő nem csinált semmit csak nézet rám és mosolygott. Nem zavart, hogy nem „támad” vissza, úgy gondoltam sikerült legyőznöm őt. Boldogságot és büszkeséget éreztem. Diadalmas harcot vívtam és én kerültem ki győztesül. Egyszer csak elkezdett remegni, sós verejték folyt végig hófehér arcán. Nevemet akarta mondani, de alig tudott megszólalni. Nem tudtam mi történik. Sikítsak vagy sem, viccel vagy sem, jól van-e vagy sem...
Lehunytam szemem, hátha majd újból kinyitom meg nem történté válik minden. De nem így lett. Szemem nyitottam, s csak azt láttam arcán bíborvörös vér patakszik. Ekkor már sikítottam. Azt kiabáltam anya, apa gyertek gyorsan Ben-nek valami baja van. Ők fejvesztve rontottak be a szobába ahol látták karjaim közt tartom halott testvérem. Meghalt. Teste mozdulatlanná vált, szíve abba hagyta az ütemes táncot, s szemével nem pislogott többé rám. Tartottam mint egy bábút, egy üres testet melyből elszállt a lélek, mely eddig életben tartotta. Csupa vér volt a kezem, remegtem a félelemtől, de még így is csak tartottam őt. Üres tekintettel bámultam kifelé a nagyvilágba, s olykor szóra nyitva szám az ő nevét mondtam.
Apám erős maradt, anyám összeroppant én pedig...én, nem tudom egyszerűen csak megnémultam. Nem szóltam senkihez, nem ettem, csak egy pontot bámultam. Kegyetlen hetek, hónapok teltek el. Anya egyfolytában azt hajtogatta, hogy miért nem ő halt meg. Istenhez szólt éjszakánkét, s ha épp nem panaszát foglalta imádságba ócsárolta az égieket amiért elvették első gyermekét.
Apa megpróbálta visszaállítani a békét, de nem tudta, én pedig válaszokat akartam. Miért halt meg? Mitől halt meg? Nem kaptam válaszokat, csak üres szavakat és könnyeket.

2002. szeptember elsején ismét minden megváltozott....
A gyász elhatalmasodott rajtunk. Nem tudta bánatunk enyhíteni semmi és senki. A pont az íre az volt, hogy kórházba kerültem. Nem foglalkozott velem senki, így nem tűnt fel, hogy megvontam magamtól az ételt. Mindenki Ben-el és anyával volt elfoglalva ami nem is volt baj, hisz érthető. Viszont testem már nem bírta tovább a sanyargatást, ahogy a szeretet nélküli életet sem. A kórházban infúzióra kötöttek úgy próbáltak életben tartani.
Apáék a nap 24 órájában velem voltak, míg végül egyik reggel csak apa jött be hozzám könny áztatott szemekkel. Azt mondta „Ez már túl sok, nem bírom tovább!” Az erős és komoly üzletember ki végig erős volt vált egyik pillanatról a másikra egy gyermekké ki összeroskadva ágyam mellett kezemet szorította és sírt. Megállás nélkül sírt. Nem kellett több szó, tudtam mi történt. Ilyen fiatalon kellett komoly lánnyá érnem és szembeszállnom két halállal. Nem tudtam hogy történhetett, nem tudom mitől haltak meg, de azt tudtam, hogy többé nem érezhetem illatukat, s nem adnak altató csókot homlokomra.
Miután jobban lettem és hazamehettünk olyan furcsa volt minden. A hatalmas ház hirtelen üressé vált. A régi emlékek ahogy anya a konyhában főzött, ahogy Ben felém közelít szertefoszlott, mintha csak a szél fújta volna el.

Ketten maradtunk és egy gonosz árny! Apa és én ,s a sötét múlt melyet mélyen lakatra zártunk, s a kulcsot elhajítottuk. Nem beszéltünk többé róluk. Nehéz időszak elé néztünk, de megbirkóztunk vele együtt. A történtek összekovácsoltak minket. Olyan kapocs forrt melyet semmi sem törhetett szét. Muszáj is volt, hogy így legyen hisz, ha nem fogtuk volna egymás kezét talán már misem élnénk. Az élet megy tovább, ők is így akarták, s most is így akarják.
Apának fojtatnia kellett a várat, melyet gondosan felépített, nekem pedig tanulnom kellett.

Idősebb koromban jelentkeztem színjátszó körökbe mivel úgy gondoltam, ha valaki kitudja fejezni érzelmeit akkor az én vagyok.
Mikor beleélem magam egy szerepbe úgy érzem újra velem vannak és hátulról támasztanak és lökdösnek előre a biztos út felé. Viszont mikor az ajtó becsukódik, s a színdarab véget ér visszacsöppenek a kegyetlen valóságba amit csak úgy élhetek túl, ha falat húzok magam elé.
Muszáj volt magamra öltenem egy olyan jelmezt mely nem engedi, hogy a sok rossz behatoljon és belülről trancsírozzon szét. Ezzel az álruhával váltam egy gonosz és undok, kemény nőszeméllyé kit sokan elkényeztetett primadonnának hisznek ám a mögöttes tartalmas nem ismerik. Utálnak, de nem bánom, mert csak így tudok olyan erős és tökéletesnek tűnő személy lenni kire, ha valaki ránéz valamilyen szinten irigy lesz még akkor is, ha belül haragot érez irántam, s ami még fontosabb! Amíg ilyen vagyok, addig apa is erős tud maradni. És amíg ő erős addig élni akar, és amíg élni akar addig nem leszek egyedül soha, s nem leszek még üresebb jelentéktelen lélek.