Eliza & Chris

Ujjaim idegesen doboltak a padon, miközben minduntalan a terem falán lévő órára pislogtam. Még fél óra, itt fogok meghalni az unalomtól. Körülöttem tucatnyi, felettébb fura diák, egyiküket sem ismerem és nem is akarom. Kurvára nem érdekel semmi azon kívül, hogy végre kiszabaduljak innen. Az óra mutatója lassan kúszott az ötös felé, mintha valami titokzatos erő próbálta volna visszatartani. Már most tudtam, hogy el fogok késni, pedig általában nem szokásom.
Valaki elment mellettem, cipőjének tűsarka hangosan koppant minden lépésnél. Felemeltem a fejem a padról, tekintetemmel a parfümfelhő gazdáját keresve, de ezt egyből meg is bántam, amikor megláttam az évfolyamom rémét, Annalynne-t. Igaz, már nem egyszer láttam a kinyúlt, nagymamától szerzett pulóvereiben és kifakult szoknyáiban, de ez már nekem is sok volt. Hitetlenül forgatva a szemem borultam vissza a padra. Huszonnyolc perc és szabad vagyok. Kibírom.

Szinte már rohantam a bár felé, ahol találkozót beszéltem meg Chris-el. Már tíz perce ott kellene lennem, de megint kések, természetesen anya miatt, aki megint belekötött abba, hogy túl kihívóan öltözök. Mégis kit érdekel? Törődjön inkább a nővéremmel, engem meg hagyjon békén. Eddig valahogy megvoltunk egymás nélkül, akkor most honnan ez a hirtelen változás?
Kissé zihálva estem be az ajtón, tekintetemmel a fentebb említett srácot keresve. Eleinte nem hittem, hogy egyáltalán megvárt, de aztán kiszúrtam őt a bárpultnál ülve. Szuper, megint magyarázkodhatok, miért késtem el. Morogva túrtam a hajamba, majd felé vettem az irányt.
- Ne haragudj, hogy késtem, valami közbejött. - Elővettem a legangyalibb mosolyom, majd nekitámaszkodtam a bárpultnak, kezeimet a nadrágom zsebébe süllyesztve. - Megvan, amit kértem?