Magdalena Morgan

Becenevek: Lena
Kor: 17
Foglalkozás: tanuló
Iskola: Roundview
Év: 3
Csoport: diákok
Play by: Anna Speckhart

xxx

Szeret: nyugalom, csend, a kisbabám
Nem szeret: erőszak, családi vacsorák, otthon
Titkok: Megerőszakoltak.
Pár szóban rólam: Nem szeretek magamról beszélni, senki másra nem tartozik, hogy milyen vagyok, hogy mi történt velem. Ez az én dolgom, nem kell, hogy pátyolgass, hogy megvigasztalj. Elég erős vagyok és megtanultam, hogy az életben sosincs olyan aki melléd áll. Magadnak kell boldogulni, és ha ez nem megy, akkor elbuksz, és eltaposnak mint egy apró bogarat. De én megesküdtem, hogy ez sohha többé nem esik meg velem.

xxx

Haj: sötétbarna, szinte fekete
Szem: zöld
Különleges ismertető: nincs
Pár szó a kinézetemről: Szerintem nem vagyok egy szépség, annak ellenére, hogy magas és még vékony is vagyok, szerintem túl sápadt a bőröm, szemem alatt néha napján mély karikák húzódnak. Amit senki sem mondhat szépnek. A sötét hajam csak még nagyobb kontrasztot alkot ezzel.

Magdalena Ruta Morgan

Történetem

Ezen a családon nem eshet folt!
Mindig ezt hangoztatták, ez volt a legfőbb cél, a tökéletesség. Ezt szolgálta a mindig üde, zöld pázsit, a kicsattanó virágos kert, anyukám bájos mosolya a szomszédoknak, és a süteményes kosárkák, amikkel az új lakókat köszöntötte. Apám makulátlan autója, aminél talán csak a pontosságot szerette jobban, szoros nyakkendője, és tekintélyt parancsoló alakja. És mi a mindig boldog, életvidám gyerekek, jó tanulók, szófogadók és szorgosak. Amilyennek kell lennie, mindig megfelelni.
A szüleim szerint semmi problémánk nem volt, vagyis mindent a szőnyeg alá sepertünk és nem beszéltünk róla.
A családi vacsorák ennek hívében kínos és meglehetősen felszínes, egysíkú társalgással teltek el, apa arról beszél hány autót sikerült ma rásóznia valakire. Anyám mindig mosolyog és mond valami olyasmit, hogy „Ó nagyszerű!”. Az öcsém a kiváló iskola eredményeiről beszél… én… én pedig csendben eszegetek és hallgatok. Valahogy mindig is ilyen kívülálló voltam a saját családomban.
Mást tartottunk jónak, amíg boldog voltam, és úgy éreztem körülöttem is teljes a nyugalom, addig nekem semmi bajom nem volt. Hiszen ilyenkor tudtam, hogy nem egy látszat az egész amibe, hiába is akarok kapaszkodni, szétreppen, mikor utána nyúlok. Ez egy olyan valóság, amit senki sem ragadhat el tőlem.
Csakhogy ezzel nem feleltem meg a szüleimnek. Szerintük a boldog élet kulcsa egy harminc évre betáblázott élet, álmosolyokkal, biztos állással. Elismerem, hogy talán ezek sem haszontalanok, de hát mi ér az egész, ha nem vagyok boldog és nem azzal az emberrel élem meg mindezt akit igazán szeretek? Csak hogy ez sosem olyan egyszerű.
A szeretet szeret rejtőzködni, olykor álruhába bújni, megtréfálni, majd a legjobban hahotázni mikor kisírt szemeidet bámulja. Valójában a szeretet, főként a szerelem fajtája, igen kegyetlen. Sőt ami azt illeti, élvezi is a játékot, amit veled játszhat. Talán a legrosszabb mikor nem a megfelelő emberbe vagy szerelmes, ezt most nem úgy értem mint ahogy a tini filmekben szokás látni, hogy a lány a legnépszerűbb foci csapatkapitányba szeret bele, pedig ott van a figyelmes stréber srác akit észre sem vesz. Nem, én most arra gondolok, amikor azaz ember gonosz.
Ennek a szónak mintha nem látnák már tisztán a jelentését. Csak úgy bárkinek a szemére vetjük, hogy gonosz. De mikor valami sötét aura lengi körül az embert, az mondjuk „rosszfiús” és mindenki megőrül érte. Én is ilyen voltam, mindig és a tökéletességre törekedtem és akkor ott volt Ő. Aki ivott, nem vetette meg a kábítószereket, erőszakos volt és teljes ellentéte minden, általam helyesnek vélt fogalomnak. De mikor vele voltam, megszűntek az elvárások láncai, Ő volt a kulcs a lakathoz, vagy egyszerűen csak letépte őket rólam? Nem tudom, valahogy egy kulcsnak Ő túl egyszerű és gyenge lett volna.
Sosem szeretett viszont.
Csak egy lány voltam a sok közül, akikkel elmulatta az idejét, akiket a trófeái között tudhatott. Mégsem bántam, és itt megmutatkozik a szerelem önpusztító hatása, hogy nem számít mennyi fájdalomba, keserűségbe kerül, neked akkor is kell. Egyszerre éreztem szabadságot, félelmet, egy furcsa érzéssel vegyítve, amit valahová a boldogság és kényszer árnyalatnyi egybemosásánál lehet tapasztalni.
Ahogy ajkai az enyémhez tapadtak, erőszakos követelléssel, tele volt sürgetéssel. Azonban én nem tudtam megtenni.
— Ne kéresd magad… tudod, van még elég kurva akik örömmel szét vetnék nekem a lábuk — a blúzomon nem kímélte a gombokat, erős keze alatt még az anyag is elszakadt. Nem akartam, kezeimmel takartam el a felső testemet, de ő lecibálta őket. Féltem, hogyha nem teszem meg elveszíthetem, pedig szükségem volt rá… arra a vadságra, ami belőle áradt, és belőlem hiányzott, hogy nem várt el semmit… ezt kivéve.
Így nem tettem semmit, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Ez nem én vagyok, egy film, egy másik ember, tőlem független. Itt sem vagyok, a fejemet elfordítom, és a csillagokat bámulom.
Azt képzelem az egyik hirtelen fényesebben kezd égni, és felém kezd közelíteni, majd eljön értem kiemel, megment, és soha többé nem érzek majd érzelmeket.
Nem akartam sírni, én nem vagyok gyenge. Nekem semmi sem fájhat, páncél vesz körül, anyai kar ölel. Valaki meg fog védeni, valakinek még én is fontos vagyok. Isten…
Mindig rendes lányként eljártam a templomba, imádkoztam, áldoztam, de a gyóntató székig sosem vitt a lábam. Nekem nem szabadott, mert nekem nem lehetett mit meggyónnom. Ide vagy oda a papi titoktartás, az apám úgyis megtudta volna.
Néha elgondolkozom, mit tenne velem… a makulátlan kislánya éppen elveszti az erényét. Nem lenne maradásom. Szinte látom magam előtt, ahogy szemei szikrákat szórnak, orra kitágul, a nyakán lüktet egy ér. A feje vörös, kopaszon fénylik, és húsos szája engem ostromol. Szinte árad belőle a genny. a szidalom.
Vastag keze felemelkedik, én pedig olyan aprónak érzem magam. Mintha újra az a kislány lennék, akivel bármit megtehet, véresre verheti, amikor részegen állít haza. Eltörheti a kezét, mert felmászott a fára a tiltás ellenére.
Három éve egy estén rajta kapta a bátyámat… nem kellet volna ott lennie. Anyám sikoltására ébredtem. Vadászol? Vagy csak láttál már csapdába esett állatot? Ők sikoltanak így. Olyan kétségbeesetten, olyan félelemmel van teli, hogy szinte hallod, ahogy a hátad mögött ólálkodik a halál. Lesben áll és még kiélvezi a műsort, a vért, a vörös függönyt, ami mindent beterít. Először nem akartam lemenni… nem akartam látni mit tesz.
De nem bírtam, a sötétség olyan fojtogató volt. Mindenhol hangokat hallottam mégis csend volt, eszetlen hülyeség…
Anyám a földön guggolt, haja az arcába lógott és úgy billeget előre hátra, mint egy gyerek. A zokogás rázta vállát. Lehajoltam hozzá, szőke haját a füle mögé tűrtem.
— Figyelj mama, nem lesz semmi baj, jó? Csak…— kezemmel a pulton kezdtem kutatni a vonalas telefon után. Felsóhajtottam mikor végre megtaláltam a hideg készüléket. —, hívd a rendőrséget, és mentőket, jó?
Mintha észre se venne, billeg tovább… nem tudom, hogy tudtam nyugodt maradni. Valahogy sikerült kizárnom a haldokló nyögéseit, az csont repedését. Kicsit keményen megrázom a vállát.
— Hívd a rendőrséget! — mint az álomból ébredt gyermek rám mered, majd pötyögni kezd a telefonon. De most mit kéne tennem? Ha oda megyek vajon engem is elkezd ütlegelni? Az én agyamat is falnak csapja, hogy olyan legyen mint az alma pép?
Észre venné-e egyáltalán, hogy ott vagyok, vagy a vörös kendő miatt csak őt látja. Billy... A francba, tudod, hogy én, nem hagylak egyedül!
Nem kellet volna…
Szoktál természetismertető filmeket nézni? Tudod, amikor az állat ráveti magát a prédára… nem csak ráveti, fojtogatja, harapja, karmolja ahol csak éri, belérúg. Az ártatlan kisgidákat bántják, mert ők még végtelenek, lakmároznak, kifordulnak a belső szerveik…
Még nem volt halott… lélegzett, de apa, mint aki jól végezte dolgát kisétált, az ajtó mögé bújtam. Olyan aprókat pihegett, az utolsókat. A véres ágyra telepedtem, majd óvatosan, hogy ne nehezítsem meg az utolsó pillanatait az ölembe emeltem fejét.
— Csukd be a szemed… jó. Így olyan mintha aludnál. Nem is fog fájni, érzed ugye? Hamarosan eljön, de neked nem kell félned, én itt vagyok és vigyázok rád. Mi sosem hazudunk egymásnak. Az a fiú már vár rád — pillantottam a barátja felé — Ugye meséltél volna róla? Elmondtad volna milyen? Hogy milyen szerelmesnek lenni? — elhallgattam egy pillanatra, mintha egy apró nyögést halottam volna. — Majd ha én is ott leszek, ahová te kerülsz, akkor majd bemutatsz neki — megpuszilta, mintha valami mosoly félét látnék kíntól eltorzult arcán. — Ugye tudod, hogy buta vagy? Itt tartani ilyen találkákat… nem jó ötlet. — sós cseppek csöppentek arcomról az ő vérző testére, már nem remeg, nem lélegzik halott. Mintha érezni vélnék valami kellemes fuvallatott az arcomon, mint egy könnyű búcsúcsókot. Butaság.
Oda lépek a bátyám barátjához, egyik majd másik szeméhez érintem ajkaimat.
— Vigyázz rá! — súgom, majd tovább simogatom Billy élettelen testét. Csak alszik. Mondogatom. Reggel felébred, és majd elmondom neki milyen örültséget álmodtam. Ő nevet és megölel, a suliban mesél a barátjáról, esetleg be is mutat neki. Majd holnap… minden rendben lesz.
Azt mondták egy apának joga van megütni a fiát, főleg ha az valami ilyen istentelen dolgot művel. Az volt a fedőtörténet, hogy apa „véletlen” neki lökte a falnak Christophert – mint megtudtam így hívták a másik fiút – és nem mérte fel a helyzetet, így a srácnak ki lottyant az agya. A bátyámmal is ez volt… apa befolyásos ember volt, lefizetett mindenkit, vagy megfenyegetett. És aki a saját fiát és megölte, annak kimerne nemet mondani?
— Miss West! — nem számított, hogy egy távoli városban vagyok, ahol nem ismerik az apámat, vagy engem, mégsem használhattam a saját nevem. Azonban így el is kerülte a figyelmemet mikor az ősz hajú nénike az „én” nevemet kiabálja a váróban. Meg kellet érinteni a vállamat. — Ó Istenem, de izgulhat — mondta mosolyogva, szimpatikus volt. Állapítottam meg, ahogy bevezetett a rendelőbe, majd hellyel kínált ő pedig visszaült a számítógéphez pötyögni valamit.
A fiatal doktornő nézett vissza rám az asztal másik végétől, a száját harapdálta, ami általában nem jelentett kimondottan jót.
— Tudom, hogy maga nagyon fiatal… — szívesen rá kiáltottam volna, hogy csak bökje ki, hogy terhes vagyok vagy sem… — A kórháznak remek pszichológusa van, ha gondolja beszélhet vele, találkozhatna hasonló helyzetű lányokkal…
Nem érdekelt, nem ismer, ne javasoljon ilyesmiket! Gondolom mennyi hasonló helyzetű lányt ismer… persze ő azt hiszi, csak egy összezavarodott tini lány vagyok aki most tudta meg, hogy babát vár. Nem vagyok egy őrült akinek agyfurkászra van szüksége.
Magamban ordítoztam, de kívül teljesen rideg látvány lehettem. Vagy éppen olyan, aki mindjárt felrobban? Összepréselt ajkak, székbe kapaszkodó ujjak…
— Köszönöm — nagy levegőt vettem —, de nem érdekel — felkaptam a táskámat, majd aki se lát se hall rohantam végig a kórház halványzöld, ocsmány folyosóin. Azt hiszem meg sem álltam a buszmegállóig. Égett a tüdőm, szűrt a szemem, de én nem zokogok. Nem itt, nem ennyi ember ellőt… nem otthon, a négy fal között, ahol apám is hallhatja, nem az iskolában, ahol mindenki hallhatja, nem Beck közelében, hogy megpofozzon, én sehol sem sírok. Csak mélyen, belül, a sötétségben, ahol az utolsó szikrák is kialudtak, mikor a bátyám haldokló testét tartottam a karjaimban.
A zene a dobhártyámban ütötte a ritmust, mintha csak bele ivódott volna a gyomromba. Borzalmas érzés volt. Szédültem, a különböző hangoktól, az áthatolhatatlan füstfelhőtől. Szemeimmel a sötét tekintete után kutattam, fekete kócos tincsei közt.
Meg is találtam, ahogy belefeledkezett egy szőke, igen telt idomokkal rendelkező liba szájába. Vártam, hogy észrevegyen, de úgy látszott most jobban leköti a lány. Aj, olyan buta vagyok!
Felesleges, úgysem érdekelné… csak én járnék rosszul. Engem hibáztatna, talán megverne, sőt biztos, az útjába kerülő bútorok is bánnák… felesleges. Most már minden az.
El tudod képzelni, hogy szeretem? Becket, Apát, Anyát, Billyt, és a… picit. Azt az aprócska embert, aki bennem növekszik, nem számít ki az apja, Ő az én gyermekem lesz. Talán ez egy jel, lehet az? Hogy nem szabad föladni, hiszen, itt van, Ő az én reményem. Talán Isten így akar üzenni? Hogy nem felejtett el, hogy egyáltalán létezik és mindenkivel, még olyan jelentéktelen és hasznavehetetlen dolgokkal is törődik, mint én?
Tudom, ebből semmi sem igaz, mégis olyan jó érzéssel tölt el, ha arra gondolok, hogy nem feledtkezet meg a világ rólam, hogy van még olyan, akit érdeklek, és ez az egész nem csupán a véletlen műve.
Az ember mindig reménykedik. Én is ezt tettem, hogy azért csak nem dobnak majd ki, hogy legalább az anyám mellém áll… hiába, vallás, férj, ide vagy oda, ő az én anyukám, akinek a vállán ki szeretném sírni magam. Elmondani, mit tett Beck, elmondani mennyire fáj, hogy a bátyám elaludt, hogy mikor gyerek voltam sosem értettem miért nem mosolyog vasárnaponként, mint a TV anyukák. De ez túl szép dolog…
Ijedten fordultam meg mikor meghallottam a csörtést a lépcsőn. Nem volt hová futnom, az ablak túl magasan van, ha innen leugrok, szörnyet halok. Mit fog tenni? Engem is összetör, mint Billyt? Kivágja belőlem a kislányomat, majd hagy elvérezni? Mit eszelt ki? Kérdezni fog, vagy rögtön ütni?
Azonban meglepően nyugodtan tűnt… méláztam el egy pillanatra, egészen addig, amíg tenyere az arcomon nem csattant.
— Takarodj! — üvöltötte a képembe, fröcsögött a nyáltól, mindent beterített… mint Billy vére. Csak ennyi? Nem erre számítottam, de annyira még én sem voltam hülye, hogy kinyissam a számat. – Nehogy pakolni kezdj Lena, mert még meg gondolom magam! — gondolom ezt siettetésnek szánta azonban még odavetett valamit — Remélem te meg a kis fattyad az utcán vesztek.
Hogy kívánhat ilyet egy apa a lányának? Hogy nézheti egy anya ez ölbe tett kézzel? Ha az én lányomhoz csak közelíteni merne egy ilyen alak… De igazából jól teszi, kinek lenne jó ha apa dühbe gurul? A szemébe akartam nézni, csak utoljára, hogy lássam, vajon van-e lelke. De nem mertem… sosem leszek elég erős.
Az eső zuhogott, a vékony anyagon könnyen átfújt a szél, a hajamból szinte csavarni lehetett volna az vizet és úgy remegtem, mint a nyárfalevél.
Kissé különös, hogy pont a kedvenc anya illatú pólómban sikerült kirakni otthonról nem? Sőt ami még ennél is érdekesebb, hogy éppen ilyeneken gondolkozom, mikor azt hiszem hajléktalan lettem. Nem ért váratlanul a helyzet, csak fájt, hogy hiú ábrándokban ringattam magam, ahelyett, hogy cselekedtem volna. Szépen megvártam, amíg már nem lesz mit tenni.Na, most mi lesz velünk pici lány? Kezemet a hasamon nyugodott, egy pillanatra megálltam, körbenéztem, és figyeltem az emberek rezdüléseit, ahogy eddigi tizennyolc évem alatt tettem.
Mindig én voltam az a lány, aki csendesen meghúzódik a menők asztala legszélénél, mindenhol ott volt, mégis valahogy kilógott. Sosem illettem sehová, mint egy darab kirakó, ami elkeveredik és véletlen egy másik dobozban végzi. Lehet, hogy sosem kerül, vissza oda ahová tartozik.
Nagy levegőt vettem, lenyelve a könnyeimet, karjaimat dörzsölgettem, hátha kicsit felmelegszem, de ez sikertelen próbálkozásnak bizonyult. Olyan elveszettnek éreztem magam.
Az egyik otthonos asztalkánál üldögéltem, az oly ismerős berendezést figyelve. Mindig ide jártunk gyerekkoromban, mikor anyámnak volt annyi lélek jelenléte, hogy elmenekült mikor apámnak „rohama” volt ahogy anya nevezte. Szerintem vagy részeg volt, vagy egy kurvával állított haza, vagy mind kettő egyszerre, legjobb esetben szét akart verni minket.
Érdekes, de mikor kisgyerek voltam nem láttam ezeket a dolgokat. Azt hittem az én apukám egy rettenthetetlen hős, aki mindig megvéd és szeret. Neki van a legnagyobb ereje hetedhét határon, és puszta kézzel megfojtana egy sárkányt… igen a gyermeki naivság. Annyira szép, hogy mennyi mindent tudunk elhitetni magunkkal, képesek vagyunk kizárni a rosszat.
Néha elrágódom azon, vajon jobb lenne, ha még mindig tudnék hinni? Ha minden elhintett hazugság után úgy kapnék mint a kis csibék a tápért, egymást taposva.
Vagy így a jó, hogy nem tudnak átverni? Őszintén szólva nem tudom, valahogy akkor boldogabb voltam, néha a hazugság sokkal könnyebb, de azt hiszem ez a fájdalom élőbbé tesz, elevenné, és ahogy mar, befelé, a csontjaimon át, az ereimben futkosva erősebbé tesz, és azt hiszem ez jobb. Erősnek lenni, nem szorulok senki pátyolgatására.
Megszólal az ajtó felett elhelyezett kis csengő, szinte akaratlanul arra felé pillantok, úgy érzem, szinte megfagy a vér az ereimben.
Biztos csak képzelődök, kinyitom, majd becsukom a szemem, de a törékeny alak nem tűnik el. Idegesen igazgatja szőke haját, melyben az aggodalom ősz hajszálakat tűzdelt. Megdermedek. Nem tudom mit kéne tennem, hogy ez vajon jót jelent-e… de hisz utánam jött nem. Csak érdeklem.
Letelepszik elém, nem próbál meg mosolyogni, nem próbálja azt mutatni, hogy minden rendben. Most az egyszer nem színészkedik.
A smink és a folytonos mosolygás hiánya miatt tíz évekkel öregebbnek látszik. Int a pincérnőnek, aki gyors léptekkel indul felénk.
— Valami erőset legyen szíves — néz a nőre, aki közben előkészítette a kis jegyzet füzetkéjét.
— Anya, nem hiszem, hogy innod kéne… — rázom meg a fejem. Most először szólalok meg azóta, hogy belépett, olyan reszelősnek és gyengének tűnik a hangom, mintha mindjárt elveszteném. Ő csak bólintott, majd egy kávét rendelt az ital helyett.
Furcsa és kellemetlen csend állt be, szinte tapintható volt a fal köztünk, körülöttünk, bezárkóztunk, mint mindig. Pedig most az egyszer nem akartam, azt akartam, hogy beszéljen, hogy vigasztaljon meg, mondja meg, hogy elmegyünk, új életet kezdünk csak mi ketten. Szólalj már meg!
— Tudod ha megtehetném… — elcsuklik a hangja, hagyom hogy újra kezdje a mondatot, bár pontosan tudom mit szeretne mondani. — Visszafordítanám… — a könnyeit nyeli le — amikor a bátyád…
Nem bírtam tovább, hiába éreztem haragot azért mert évekig nem tett semmit, ő az én anyukám, akit szeretek. Oda léptem hozzá majd jó szorosan átöleltem. Ő belém kapaszkodott és zokogott, úgy mint egy kisgyerek.
– Én nem, anya, mert most úgy érzem minden rendben van.
Én megtenném, új világot építenék, de annak mi értelme lenne? Én megtenném, örökre álomba merülnék, elrepülnék, felhőket hasítanék ketté… de most az életemet kell élnem és nem álmodoznom. Lassan mindent fel kell építenem, újra az életemet.
Nem szabad azon rágódni, hogy mi lett volna ha. Tudom a halottak egy jobb helyen vannak már, nem kérdezek, csak tudok.
Tudom, hogy minden rendben lesz.