Effy és Magdalena

Diák Hozzászólások száma : 8

Anya a kezemet szorongatta, hiába mondogattam, hogy inkább a vezetésre összpontosítson. Azt hiszem így nyugtatja magát, és próbálja a tudtomra adni, hogy félt engem. Tudom is ezt jól, hisz egy anya mikor nem félti a gyermekét, de jól eset egy kicsit elszakadni. Otthon fojtogatott az érzés, hogy szétestünk és minden összeeset körülöttünk, nem kell ragasztót sem keresnem, hogy összerakjam.
Csak egy kis nyugalom. Erre vágyom.
Azóta, hogy szembe találkoztam Beckkel kényelmetlenül érzem magam. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy biztos rosszul láttam, vagy ha még jól is láttam úgysem bukkan fel a házunk, az iskola környékén. Tulajdonképpen becsapom magam, tudom, nem szabadna, de nehéz felejteni a jól bevált szokásokon. Talán jobb is ez így, nem? Inkább emlékezzünk, a szépre, jóra, mintsem örökre gyötörjük magunkat, legalábbis sokkal könnyebb.
Nem baj, hogyha néha azt választjuk, nincs az az ember, aki legalább életébe egyszer azt választja. Nem bírnánk ki ennyi fájdalmat, hiába, nem lehetünk mindig elég erősek. Néha gyengének kell lennünk, hogy megpihenjünk, és ne törjünk össze a sok teher alatt, amit az évek alatt összegyűjtögetünk. Persze az is megeshet, hogy rosszul gondolom, de én nem vagyok elég erős más felfogáshoz, és mint minden ember szeretném hinni, hogy amit teszek az jó.
Az autó megállt, anya pedig rám emelte szemeit.
— Légy ügyes kincsem! — két tenyere közé fogta az arcom, majd egy gyors puszi után elengedett én pedig az iskolaépület felé vettem az irányt.
Nem hittem volna, hogy annak a minimális tájékozódó képességemnek még egy iskola is gondot okoz, de szokásomhoz híven tévedtem. Pedig még térképem is volt, amit esetlenül forgattam, de tényleg elég buta ember lehetek, ha még ezen sem sikerül ki igazodnom.
Meg kellet volna kérdeznem valakit, de hihetetlenül féltem. Annyi ember, nevetgélve, egymás nyakába borulva, úgy éreztem mindenki ismer mindenkit, csak éppen én nem.
Mint mikor az óvodában kiütőt játszottunk, és éppen csak én nem tudtam, hogy kik is vannak egy csapatban. Mindenki csak esztelenül támadott, dobta a labdát, az volt a cél, hogy újra és újra megkaparinthassa. Én mindig egyedül játszottam, mert lassú és esetlen kisgyerek voltam, így természetesen a csapatok erőszeretettel vettek célba. Általában én voltam az első, aki leült.
Megfigyeltem, hogy két féle csoport volt a kiütöttekből: voltak akik durcásan fújtattak mikor leültették őket, és csak azért sem alapon meg sem próbálkoztak a feloldással.
Aztán ott voltak azok akik hevesen nyújtogatták a kezüket és még a szabályokat is képesek voltak megszegni, csak hogy végül a kezükben legyen a labda és felállhassanak.
Én egyikbe se tartoztam, mindig csendesen üldögéltem, szófogadóan.
A csengő éles hangjára összerezzentem, kezemet a hasamhoz kaptam. Első nap késéssel indítok, ez nagyon jól fog kinézni. Körülnéztem, kezemet még mindig a pocakomon nyugtatva, olyan megnyugtatót érzés volt. Azt gondoltam, hogy már úgysem találkozom senkivel, azonban voltam annyira szerencsés, hogy megpillantottam egy befelé igyekvő lányt.
Sietősre vettem lépteimet, és nem törődve a torkomban növő gombóccal, megszólítottam őt.
— Szia — nagy levegőt kellet vennem, mert hirtelen úgy éreztem mindjárt összeesem —, elnézést, de meg tudnád mondani hol található a harmadik osztály tanterme?

Admin Hozzászólások száma : 149

nézd, a szája most is csal

why won't you answer me?

Ez a nap… egy borzalom. Utálok tanulni, de ha muszáj, akkor mit kell tennie az embernek? Azt hiszem, ha egy általános gimnáziumba kellene járnom, tutira megbuktam volna már. Dög unalom. Mi lehet az érdekes egy föci órában vagy egy rajzban? Ugyanmár… még jó, hogy itt olyan nincs. Rémálom lenne, legalábbis számomra.
Ma bal lábbal keltem. Ami nem túl jó jel. Sajnos az ügy, amiért bal lábbal sikerült felébrednem, nem más, mint anyám és apám veszekedése. Már megint. Amióta kiderült, legalábbis számomra, hogy anyám csalja apámat, mindig ez megy. Valahogy érzik, hogy nincsenek meg jól egymás mellett. Ez nekem nem jelent túl jót... nem szeretem ha veszekednek. Az embernek elbasszák az életét, egyetlen egy hiba miatt. Szeretem én mindkettőjüket, néha... Csak elég furcsák ilyenkor számomra.
Nem mintha nem bánnám, hogy nem foglalkoznak velem olyan sokat. Eljárok otthonról amikor csak akarok és hasonlók. Szeretem ezt az életet, csak nem éppen könnyű nekem sem, és persze másnak sem. Nekem van a világon a legjobb bátyám, és ez az a dolog, ami elviselhetővé teszi az itthoni környezetet.
-Effy, nem jössz?
Hallottam az ajtóból, miután már az utolsó láncot tettem fel a nyakamba. Belenéztem a szobámban álló tükörbe, megigazítottam a hajamat és ajtót nyitottam. Tony állt előtte.
-De, mehetünk.
Halvány mosoly terült el az arcomon, ami láthatóan eléggé erőltetett volt. Megigazította a hajamat, majd egy apró puszit adott a homlokomra és kézen fogott. Elindultunk lefelé. Az első nap a suliba... nálam csak egy egyszerű kistáska van, minek vigyem túlzásba? Sosem tettem.
Beszálltunk apa kocsijába. Tony az első napra mindig elkapja az autót, így nem kell sokat gyalogolnunk. Az első napra, ezt kihangsúlyoznám. A táskámból elővettem a cigarettás dobozomat, majd ameddig Tony elindult, én kivettem belőle egy szálat és rágyújtottam. Néha-néha odanyújtottam Tonynak is, had szívjon belőle pár slukkot. Neki nehéz éve lesz... nekem még van kettő, én nem idegeskedem.
Egyrészt. Másrészt anyámék leszarják milyen jegyekkel megyek haza év végén. Nekem meg... megint csak mindegy. Nem tudom végülis, nem is gondoltam bele, mi lenne ha évet kellene ismételnem. Még egy év hülyékkel. Gáz lenne.
Odaérünk a suli elé, Tony leparkol. Késésben vagyunk, mindig mindig. Az én bátyámat ez már nem annyira érdekli, hiszen ő az évfolyam és az iskola legjobb tanulója, így mindenki szereti. Sajnos én már nem rá ütöttem. Kinézek az ablakon, látom nem csak mi nem rohanunk, hanem mások sem túlzottan. Oké. Kiszállok, majd eldobom a cigarettámat, a csikkre rátaposok és elindulok befelé. Tony a másik irányba, a barátaihoz persze. Nem vagyok túlöltözött. Sosem voltam. Így most is, minden pasi utánam pillant, hiszen az öltözékem elég hiányos/rövid/merész.
Ahogy belépek az ajtón, észreveszem, hogy már nem sokan vannak kint a folyosón. Néhány elsős talán, akik nem találják a termeiket. Gáz. Vessenek magukra.
Nagy komolyan végigsétálok a folyosón, a termünk felé veszem az irányt, amikor valaki megszólít. Szinte már csak mi ketten maradtunk, így biztos voltam benne, hogy engem szólított le. Megfordultam, komoly tekintettel néztem rá és vártam a kérdést. Hm..
-Hali.
Köszöntem vissza, nem vagyok ám azért olyan udvariatlan, mint amilyennek látszom...
-Gyere utánam, én is oda tartok.
Ez már nem volt túl kedves. Valahogy ma meg végképp nem tudok kedves lenni. Amúgy átlagba barátkozni utálok, nem is fogok. Pandora van rám akadva
már pisis korom óta, néha ő is elég idegesítő. Szeretek egyedül lenni.
-Harmadikba új diák? Ilyet se hallottam még.
Féloldalas pillantás, de közben csak haladtam. Annyi előnyöm lesz belőle, hogy majd a tanárnak meg tudom mondani, hogy új diákkal vagyok, ezért késtem. Ez mindig egy jó kifogás, csak nem sokaknak jön be.

ruha Ez tagged Magdalena template PANIC! ITS LAUZ notes nem nagy valami, de remélem jó lesz (:

figyeld a kezét, mennyi mindent eltakar

i'm desperate and confused

» Magdalena Morgan
» Cook & Effy