this is not what it is, only baby scars... && nathan and ezra.

A kocsimban ültem és azon gondolkodtam, mégis miféle bűnökért kapom azt, amit kapok. Miért pont az én életem egy ekkora hatalmas kibaszás, hogy még azt is tönkre kellett tennem, ami mindeddig jól működött. Igaz, hogy ez nem csak az én hibám, itt mindannyian bűnösök vagyunk, de akkor is. Én voltam az, aki mindezek után elhúzta a csíkot és nem beszélt arról, ami történt. Én voltam az, aki nem vette fel a telefont és került mindenkit, aki erről akart beszélni. Igen, mondd csak nyugodtan, hogy gyáva vagyok... De nem mertem vállalni a következményeket. Sokkal könnyebb besöpörni ezt az egészet a szőnyeg alá és úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Persze próbálkozz ezzel úgy, hogy a bűnöd szinte minden nap minden percében melletted van...
A gondolatmenetemből a telefonom csörgése rántott ki. Meglepetten pislogva nyúltam az anyósülésen heverő készülék felé, aminek a kijelzőjén ott villogott Tony száma. Mit akarhat már megint?
- Igen? - Belemorogtam a telefonba, de még ez sem ijesztette el a basszusgitárost, ugyanolyan pofátlanul vidáman beszélt, mint eddig.
- Ezra, hol a fenében vagy, már fél órája el kellett volna kezdenünk a próbát, a producer őrjöng... Látnád, milyen vicces fejet vág! Meg egyfolytában azt ordibálja, hogy sosem leszünk kész a lemezzel, ha egyfolytában elkésel. - És tényleg, a háttérben lehetett hallani a producer ideges kiabálását, párszor még a nevem is említette. Megszakítottam a hívást majd hangosan káromkodva szedtem ki a cuccaimat a kocsiból. Ha nem akartam, hogy lecsesszenek, rohannom kellett.

Persze a várt lecseszést így sem kerülhettem el. A próbánk nagy része arra ment el, hogy a producer velem üvöltözött, miért nem tudom azt az egy, kibaszott dalt elénekelni, ahogy a kottában van. Az már teljesen mellékes, hogy ez az én dalom volt, teljes egészében én írtam és jobban tudtam, hogy kéne hangoznia. Komolyan, néha annyira tudom utálni ezt a fazont, hogy az már szinte leírhatatlan.
- Fuentes, az istenért, megint elcseszted! Mi a picsa van veled, hogy nem tudod egyszer jól elénekelni ezt a kurva dalt?! - Daniel a földhöz vágta a mappákat, amiket eddig a kezében tartott és dühös toporzékolásba kezdett. Ha nem engem szidott volna közben, még egészen vicces is lett volna az egész. Kicsit úgy nézett ki, mint a tizenegy éves húgom, amikor nem akartam megvenni a születésnapjára a legújabb sportkocsis barbit. Az is egészen vicces látvány lett volna, ha mindezt nem a játékbolt kellős közepén tette volna, ahol minden kisgyerekes anyuka már így is gyilkos pillantásokkal méregetett, mert sokkal jobban lekötött a telefonom, mint a húgom.
- Ha ennyire okos vagy, Wright, énekeld egyedül. - Morogtam, majd fogtam a cuccaimat és hangos ajtócsapódás kíséretében távoztam... a tetőre. Ez volt az egyetlen hely, ahol senki sem találhatott rám... Talán Nate-n kívül, de kétlem, hogy ő utánam jönne. Már a próba kezdete óta láttam rajta, hogy nem túlzottan lelkesedik a jelenlétemért, ami igazából nem nagyon lepett meg. Én sem lelkesednék magamért, azok után, ami történt. De ez még nem ok arra, hogy egy szóval se szóljon hozzám...

Bosszúsan dobtam le a cuccaimat a földre, majd leültem, lelógatva a lában a tető széléről. Kurvára elegem volt ebből a mai napból már most... még belegondolni is rossz, hogy még több, mint tíz óra, mire vége lesz.
Vajon hívná valaki a rendőrséget, ha elkezdenék azzal fenyegetőzni, hogy leugrok a tetőről? Az amerikai filmekben ilyenkor általában több száz bámészkodó veszi körül az épületet, aminek a tetején az öngyilkosjelölt áll, villognak a kék lámpák a tűzoltóautókon, vinnyognak a rendőrségi szirénák. Mindenki izgul, néma csend... Aztán a semmiből megjelenik a tetőn az öngyilkosjelölt szerelme és megmenti az életét. Minden ilyen jellegű jelenetnek romantikus vége szokott lenni... Vajon engem is megmentene valaki? Vagy mindenki mozdulatlanul nézné végig, ahogy véres pacni lesz belőlem a járdán?
Igazából észre sem vettem, hogy lefelé bámulok, egészen addig, amíg meg nem hallottam valaki lépteit a hátam mögött. Gyorsan visszahúzódtam a tető széléről, de nem fordultam hátra, hogy megnézzem, ki az... Hiszen lehet, hogy nem is engem keres. Akkor meg minek hitegessem magam azzal, hogy minden rendben lesz?

Igazából nem is tudom, mit akarok pontosan elérni ezzel az egésszel, amit csinálok. Annyiszor próbáltam ezt vele megbeszélni, de mindig az lett a vége, hogy nem hívtam fel, nem hagytam neki üzenetet, semmi. Két hétig teljes hallgatásba burkolóztam; ha nem volt muszáj, nem szóltam sem hozzá, sem a többiekhez, akik hozzánk hasonlóan emlékeznek arra, mi történt. Például Tony; látott engem bemenni Nate-el a hálószobába és látott onnan távozni. Kinek nem esne le, mi történt köztünk? Na ugye.
Nem szeretek ezen gondolkodni. Sokkal könnyebb lenne mindent elfelejteni, aztán továbbra is úgy élni, ahogy ezelőtt. De miért is lenne ez ennyire egyszerű? Túlságosan is vonzódok hozzá, nem tudnék csak úgy egyik napról a másikra mindent kitörölni az emlékezetemből. Igaz, gondolkodtam azon, mi lenne, ha kijelenteném, elhúzok innen a picsába, valahova Szibériába, ahol még a GPS sem talál meg... De nem hagyhatom itt az együttest a lemezünk kiadása előtt két héttel.
Na igen, ez meg a másik dolog... Nem is biztos, hogy készen leszünk a lemezzel. Mind a producer, mind a menedzser ki vannak akadva azon, hogy állításuk szerint mennyire pocsékul éneklem a dalokat, amiket én írtam. Már elnézést, csak jobban tudom, hogy énekeljem a saját dalaimat, nemde? Így -szerintem- tök normálisan reagáltam, amikor otthagytam őket és kivonultam a tetőre. Kurvára elegem volt.
Gondterhelten sóhajtottam, majd lelógattam a lábam a tetőről, miközben figyeltem, ahogy az emberek elhaladnak alattam, anélkül, hogy tudnák, figyelve vannak. Vajon hogy reagálnának, ha tudnák? Elkezdenének bámulni? Meglepődnének? Biztosan nem annyira, mint azt én tettem, amikor meghallottam, hogy csapódik a tetőre vezető fémajtó és kilép rajta valaki. Ismerős, könnyű léptek, egy olyan személyhez tartoznak, akinek a jelenléte egyből megdobogtatja a szívem. Mégis, amikor a szavai eljutnak az agyamig, elfog a rettegés. Mi az, hogy kilép?
- Tudod jól, hogy nem akarom. Hol találok még egy ennyire jó szólógitárost, mint te? - A szemem sarkából figyeltem, ahogy leül mellém és rágyújt, amiről eszembe jutott, hogy nekem sem ártana egy cigi. Kivettem a dobozt a zsebemből, kivettem egy szálat majd az ajkaim közé fogtam, miközben tekintetem mindvégig rajta tartottam. Nem bírtam rávenni magam, hogy elforduljak. - És ez esetleg csak neked lenne jó, de semmi esetre sem nekem... Meg a többieknek sem.
Az utolsó négy szót sietve tettem hozzá, miután rájöttem, hogy ez így kissé önzően hangozhat. Meg kéne végre tanulnom, hogy mások is vannak a világon, nem csak én.
- Egyébként is, az már nem az én hibám, hogy a menedzsernek nem tetszenek a dalok. Eddig is így énekeltem őket, úgyhogy nem értem, hol van ebben az egészben a kibaszott probléma. - Felmorrantam, és egy pillanatig még az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha lelökném a menedzserünket a tetőről. Vajon nagy ívben repülne? - Wright is azt hiszi, mindent jobban tud... Akkor énekeljen egyedül, ha ennyire jól tudja, minek hogy kéne lennie...
A végére még oda raktam egy elegáns "a kurva anyját"-morranást, majd meggyújtottam a cigimet és halk sóhajjal szívtam be a füstöt, mélyen letüdőzve. Csak akkor fújtam ki, amikor már kezdte marni a torkomat, de akkor már nem néztem Nate-re. Tekintetem ehelyett a járdán parkoló kocsimra szegeztem, legalább addig sem azon gondolkodtam, milyen lenne egyszer teljesen józanul megcsókolni az együttesem szólógitárosát.
Te jó ég. Velem valami komolyan nincs rendben.

Nem is tudom, miért csinálom ezt az egészet. Nem kéne őt úgy kezelnem, mint egy megunt játékot, mert:
ad.1. őt lehet megunni,
ad.2. ő nem csak egy játék,
ad.3. én vagyok az, aki elfutott.
Lehet, hogy pont ezért alakult minden úgy, ahogy, mert ahelyett, hogy felvállaltam volna, ami történt, elfutottam és ott hagytam őt, mint valami kurvát. Nem lett volna szabad. Igazából az, hogy Tony mindenről tud, csak még tovább bonyolítja a helyzetet. Igaz, biztos vagyok abban, hogy a többiek is látták, hogy nézek rá, hogy viszonyulok hozzá... Biztosan leszűrték, hogy többet érzek iránta, mint barátság.
Igazából nem érdemelte meg, hogy így ott hagyjam, de megijedtem attól, mi lesz reggel. Féltem attól, mi lesz, ha esetleg azt mondja, hogy ez csak egyszeri alkalom volt és többé nem kér belőlem. Az elutasítás volt az, amitől a legjobban féltem, még ha akkor csak az alkohol is hozott minket össze... Vagy valami több?
Szótlanul hallgattam, amit mond, tekintetem mindvégig a cipőm orrába szegezve; biztos voltam abban, hogy ha most ráemelem a tekintetem, minden kezdeti határozottságom szétfoszlik. Pedig nem akartam megint elkenődni, nem akartam puhánynak tűnni.
- Te jó ég, Nate, hát semmit nem értesz? Itt nem arról van szó, hogy szükség van-e új gitárosra vagy nincsen. Lehet, hogy vannak nálad sokkal jobbak is, de nekem te kellesz... Tényleg ennyire nehéz ezt megérteni? - Utolsót szívtam a cigimből, majd eldobtam a csikket. Amikor felemeltem a tekintetem, döbbenten láttam meg, hogy a tető szélén áll és nagyon kevés választja őt el attól, hogy leugorjon. Nem teheti ezt meg velem, hiszen tudja, hogy nélküle képtelen lennék átvészelni ezt az egészet. Fuj, ez még nyálasabban hangzott, mint ezt először gondoltam. - Lehet, hogy mindenki idővel megszokná, hogy már nem vagy velünk, de én nem foglak csak azért kirakni az együttesből, mert egyszer hülye voltam és hibáztam egy oltári nagyot. Az, hogy elmenekülsz, semmire sem lenne megoldás... Éppen ezért vagyok én is itt. Ha most elutaztam volna, azzal csak azt bizonyítom be, hogy gyáva vagyok és nem merek szembenézni a tetteim következményeivel.
Rá kellett, hogy jöjjek, hogy most saját magamat cáfoltam meg. Egyfolytában menekülök a felelősségtől; még ha itt is vagyok, kerülöm a témát és menekülök, amikor valaki egy kritikus szót szól hozzám. Régebben, amikor a menedzser vagy a producer belém kötött, minden eszközt kihasználtam, hogy kijavítsam, ami hibás volt. Most pedig... elfutottam. Akárhogy is nézzük, kezdek haszontalanná válni.
Ahhoz már inkább hozzá sem szólok, hogy kijelenti, tényleg szarul énekeltem. Hát már ő is ellenem van? Mintha az az én hibám lenne, hogy megfáztam és fáj a torkom. Na jó, ez az én hibám, szóval ezt inkább hagyjuk is. De itt nem is arról volt szó, hogy a lemezünk hajszálon függött, mert képtelen vagyok tizenkét dalt rendesen elénekelni.
- Nézd, tudom, hogy ami két hete történt... Szóval... Tudom, hogy elcsesztem. Nem akartam, de bepánikoltam és elhúztam a csíkot. Kurvára szégyellem, de az időt már nem lehet visszafordítani, szóval a legjobb az lenne, ha túllépnénk ezen az egészen és felnőtt emberek módjára viselkednénk. - Lemondóan sóhajtottam, kezeim mélyen a zsebeimbe csúsztatva. Megint rosszul fogalmaztam meg a dolgokat, szóval ideje volt egy kisebb javítást belevinni az egészbe. - Mármint... Tudod, miért menekültem akkor el? Mert féltem attól, hogy reggel, amikor felébredek, szembesítesz azzal, hogy "minden szép volt, jó volt, de többé nincs rád szükségem". Kevés olyan dolog van, ami tényleg szíven ütne... De ez egy azok közül.
Részemről ez az ügy le volt rendezve, de tudtam, hogy ő ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Inkább úgy döntöttem, jobb lesz, ha én most befogom, még mielőbb még több zagyvaságot hordok össze... Csak kár, hogy ez pont igaz volt és kicsúszott a számon, mielőtt jobban átgondoltam volna, milyen következményei lehetnek.

Meredten néztem, ahogy a tető szélén egyensúlyozik és azon gondolkodtam, mégis mit fogok tenni, ha hirtelen úgy dönt, leugrik. Sosem voltam még szemtanúja senki halálának és ha rajtam múlik, nem is akarok. Főleg nem az ő halálának.
Ahogy így néztem őt, a gondolataim lassan visszatértek oda, ahol mindez elkezdődött... Vagyis jó néhány évvel ezeletőttre, az iskolapadba, ahol a matek órán ülve kitaláltam, hogy nekem ebből a szarból elegem van és együttest alapítok. A hírnév könnyedén jött, szóval ez afféle igazi american dream volt... Aztán a tündérmese véget ért, amikor elkezdtünk dolgozni az új lemezen. Ambiciózus terveim voltak, már ami a dalokat illeti: az unalmas énekes részek helyett több gitárszólót akartam, ami azzal járt, hogy elkezdtem több időt tölteni Nathan társaságában... Aztán ahogy az idő múlt, rájöttem, hogy valószínűleg sokkal többet jelent számomra, mint csak egy barátot és az együttesem szólógitárosát. Néha gondolkodtam azon, vajon hogy reagálna arra, ha próbálnék közeledni hozzá... De aztán mindig leintettem magam, mondva, hogy úgyis csak azt hinné, hogy hülyéskedek; elvégre is, már ismerem pár éve, de mindeddig igyekeztem fenntartani azt a látszatot, hogy száz százalékban hetero vagyok. Ezek után mégis ki hinné el, hogy beleszerethettem egy srácba?
Az a bizonyos este, amikor kissé beállva egymásnak estünk, mindent megváltoztatott. Rájöttem, hogy nem tudok élni nélküle, persze ezt nem mondhattam meg neki... Éppen ezért elhúztam a csíkot, még mielőtt felébredt volna, aztán igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna és kerültem a témát, amennyire csak lehetett. De Őt nem tudtam kerülni... Ugyanis a munkák a lemezen folytatódtak tovább, ami azzal járt, hogy minden nap találkoztunk. Így képtelenség elfelejteni, ami történt...
Egyébként is, képtelen lennék mindent elfelejteni. Akkor már sokkal valószínűbb, hogy ezt ő fogja megtenni és minden úgy megy majd tovább, mint eddig. De nem, ez túl egyszerű lett volna...
- Oké, megértettem, hibáztam. De ez még nem jogosít fel arra, hogy sértegess. - Felmorrantam, kissé agresszívebbre véve a hangnemet. A kritikára mindig is agresszióval reagáltam, vagy sehogy, de ez utóbbi lehetetlen volt, ha az a a személy kritizált, akiért mindent odaadtam volna. Ez sokkal jobban szíven ütött, mintha simán kijelentette volna, hogy szar vagyok, és ott kéne hagynom az együttest. Na jó, már kezdek hülyeségeket összehordani, jobb lesz, ha ezt itt most abbahagyom. - Ha itt valaki nem épelméjű, azt biztosan én vagyok. Mégis melyik, másik, normális ember tenné kockára a kapcsolatát élete szere... Akarom mondani, nagyon jó barátjával a saját hülyesége miatt?
Nem akartam kitérni arra, miért szakítottam félbe ezt a mondatot. Valamiért biztos voltam benne, hogy egyenlőre képtelen lennék ezt kimondani, mivel még én magam sem tudom elhinni, hogy beleszerettem egy srácba... És pont Nate-be. Csak sápadtan elmosolyodtam, amikor azt mondta, nem hagyja ott a BC Groan-t. Nélküle már nem lenne ugyanaz.
Csak egy pillanatra néztem rá, amikor leült mellém, majd tekintetem újra a cipőm orrába szegeztem, kezdett rohadtul érdekessé válni a rajta lévő karcolás. Egyre kevésbé tudtam, mik lennének a tökéletes szavak ennek a beszélgetésnek a folytatásához, és ez kezdett zavaróvá válni. Nem akartam hülyét csinálni magamból ugyanúgy, mint azt két hete tettem, amikor se szó, se beszéd elhúztam a csíkot, ahelyett, hogy felvállaltam volna mindent. Beszari alak vagyok, nincs mit titkolni.
- Ne haragudj... Egyszerűen nem tudtam, hogy viselkedjek mindazok után, ami történt...- Motyogtam, próbálva felidézni még egy olyan, hasonló helyzetet, mint ami köztünk történt.... Egy sem jutott eszembe. Az őrjöngő fangörlök általában nem panaszkodtak, ha reggel magányosan ébredtek, mivel a többségük minden bizonnyal a nevére sem emlékezett egy-egy éjszaka után. Az alkohol és a drogok csodákat művelnek az emberekkel.
Amit azután mondott... Enyhén szólva belém fojtotta a szót. A tündérmese feeling visszatért, mondjuk a boldog, cukormáztól csöpögő befejezés még nagyon messze volt. Illene valamit válaszolni is, ahelyett, hogy megütközve bámulom a remegő kezeimet. Akármit mondhatnék... De nem tudtam értelmes szavakba összefoglalni azt az ezernyi kusza gondolatot, ami megfogalmazódott a fejemben. Sosem tudtam jól kezelni bizonyos helyzeteket, és ez pont egy volt azok közül, amikre sosem számítottam. Fogalmam sem volt, hogy reagáljak.
Ügyes vagy, Fuentes, égesd le magad még jobban...
Szóval, hol is tartottam...? Ja igen, ott, hogy...
- Nate... - Hangom erőtlen suttogássá halkult, a meglepetés a torkomra forrasztott minden szót. - Én... Szóval... Khm...
Szuper, tényleg nagyon ambiciózus mondat. Tapsot nekem. Ha ezek után nem fog teljesen hülyének nézni, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy teljesen normális vagyok.
Mivel rájöttem, hogy jelen helyzetben egy értelmes szót sem tudok szólni, inkább a tettek mezejére léptem. Bizonytalanul közelítettem hozzá, egészen addig, míg arcomat mindössze néhány centi választotta el az övétől; egy pillanatig még haboztam, mielőtt megcsókoltam volna, de aztán felbátorodva kaptam az ajaki után, amiknek a puha érintése már két hete kísértett. Vágytam erre a pillanatra azóta, amióta kiléptem annak a szobának az ajtaján... És ha most azt is mondja, hogy sosem akar többé látni, akkor is, megérte...

Azt leszámítva, hogy egy érzelmi nyomorék vagyok, mert még magamnak sem tudom bevallani, hogy szeretem, rohadtul jó a helyzet. Igaz, félek attól, mi lesz ezután... Hiába tért vissza a tündérmese feeling, az a bizonyos kockázat, hogy minden tönkre mehet, mindig ott van. Nem akarom, hogy így legyen. Nem tudnék beletörődni abba, ha egy nap útjaink szétválnának és valaki más mellett látnám. Nem mintha korábban nem láttam volna másokkal... De akkor a dolgok másképp álltak, nem voltam még ennyire biztos az érzéseimben.
De vajon működne ez köztünk? Elvégre is annyira pofátlanul híresek vagyunk, hogy akarva-akaratlanul is sokan megfordulnak az ágyunkban. Vajon együtt tudnék élni azzal a tudattal, hogy egy-egy koncert után a személy, akit szeretek, valami alkalmi ribanccal tölti az idejét? Nem hiszem, hogy képes lennék nyugton ülni a seggemen egy ilyen helyzetben. Tinilányok ezrei vannak oda érte... Miért is dobná ezt el magától, csupán az én kedvemért? Ez így kimondva még hülyébben hangzik, mint a gondolataimban.
Pedig tényleg így vagyok ezzel; szeretem őt, de fogalmam sincs, ezt hogy fogalmazzam úgy meg, hogy ne hangozzon úgy, mintha birtokolni akarnám. Egyáltalán hogy képzelem én ezt?
- Ne haragudj... Nem kellett volna ennyire felkapnom a vizet... - Lemondóan sóhajtottam; éreztem, ahogy arcomra lassan felkúszik a pír, mint minden alkalommal, amikor zavarban vagyok. Utálom ezt magamban, hogy nem tudok érzelemmentes maradni, amikor a közelében vagyok. Miért kell ennek ennyire bonyolultnak lennie? - Mi, mikor? Nem mondtam semmit...
Suttogóra fogtam, tekintetem zavartan a cipőm orrára szegezve. Miért nem tudom ezt kimondani? Hiába húz hozzá a szívem, ha túl gyáva vagyok ahhoz, hogy ezt beismerjem mind magamnak, mind neki. Pedig minden annyira szép lehetne... Csak kissé fel kéne bátorodnom és elmondanom neki, hogy igazából már az ismeretségünk kezdete óta hevesebben ver a szívem, amikor a közelemben van.
- Attól függetlenül, hogy haragszol-e vagy sem, még szarul érzem magam ezzel... Az, hogy elmenekültem, nem állt összefüggésben veled. Csakis a saját hülyeségem vitt erre rá; és hidd el, épp hogy kiléptem az ajtón, már vissza akartam menni hozzád. - Tekintetem továbbra is a remegő kezeimen függött, pedig fogalmam sem volt, min izgultam ennyire. Talán azon, hogy majd mindennek a végén pofára fog ejteni, kiröhög és a földbe tapos? Nem, ezt nem tenné meg. Hiszen mi lenne akkor a bandával, ami mára lényegében az életünkké vált? - Ne kérdezd, miért nem tettem... Talán megijedtem attól, mi lesz, ha a többiek megtudják, ha mindenki rájön, hogy... hát... én... szóval...
Aztán mikor ajkaim az övéihez értek, az egész világ megszűnt létezni körülöttünk, csak én voltam és ő... Ujjai a hajamba túrtak, közelebb húzódott hozzám; minden annyira tökéletes volt, szinte mesébe illő. Szorosan átöleltem őt, próbáltam betelni a jelenlétével, bár tudtam, hogy ez lehetetlen.
- Szeretlek, Nate... - Suttogtam két viharos csók között, nem is gondolkodva azon, hogy fog reagálni. Számomra ez volt a tökéletes pillanat, hogy ezt bevalljam, még ha valahol éreztem is, hogy ő ezt nem fogja viszonozni, és csak vergődni fogok a szerelmem kötelékeiben, tehetetlenül próbálva szabadulni a tudattól, hogy az egyetlen személy, akiért hajlandó lennék megváltozni, nem kér belőlem.
Összerezzentem, amikor ajtócsapódást hallottam, de nem húzódtam el Nate-től. Ahhoz túlságosan vágytam rá és a tudat, hogy ezzel ő is így volt, csak még biztosabbá tett abban, hogy nem érdekes, mi lesz ezután, most nem húzódhatok el tőle. De nem is akartam. Biztonságban éreztem magam a közelében és ez sokkal fontosabb volt a személynél, aki most megállt az ajtóban.

Nem is tudom, melyik pillanat volt az, amikor rájöttem, hogy sokkal több számomra, mint egyszerű barát. Minden nap minden pillanatát vele akartam tölteni és nem bírtam rendesen funkcionálni, tudva, hogy ott van valahol a lakásom ajtaján túl és csak az isten tudja, mit csinál és kivel csinálja. Szentül hittem abban, hogy ha valaha is összejönnénk, ez kikészítene idegileg. Vajon lehetséges, hogy ennyire kötődjek hozzá?
- Számomra tökéletes. - Elmosolyodtam, amikor azt mondta, több időt kell együtt töltenünk. Semmi ellenvetésem nem volt, sőt, pont hogy akkor panaszkodtam volna, ha azt mondaná, nem kér belőlem. Lehet, hogy nem vagyok egy mindenki kedvence-típus, de ha már annyi évet kibírt velem, most is bírni fogja...
A tekintetem a kezeimről az öngyújtójára siklott, aminek a lángjába szegeztem a tekintetem. Ahogy hallgattam a szavait, a bűntudatom egyre csak erősödött, annak ellenére, hogy megfogadtam, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Mégis, minden egyes pillanattal kezdtem úgy érezni magam, mint egy utolsó szemétláda... Mert az is voltam. Fájt, hogy azt mondta, hallgatok a sztereotípiákra, de mindketten tudtuk, hogy ez igaz. Mégis, azt hiszem, okkal van ez így...
Emlékszem arra a napra, amikor a szüleim megtudták, hogy az állítólagos barátnőm egy hazugság volt, amit csak azért találtam ki, hogy végre ne cseszegessenek már azzal, hogy ideje lenne találnom magamnak valakit, akivel leélhetem a hátralévő életem. Már elnézést kérek, nehogy már ők akarják megmondani, mihez kezdjek az életemmel! Na de nem is ez a lényeg, hanem az , hogy kurvára kiakadtak, mert megmondtam nekik, hogy a férfiakhoz vonzódok. Apám kiakadt és elkezdett velem üvöltözni az étteremben, anya meg összetört és valamit motyogott arról, hogy szégyent hozok a családra. Nem elég, hogy a fél helység minket bámult, eléggé égett a pofám amiatt, hogy az állítólag toleráns családom igazából ekkora seggfejekből áll.
Tényleg nem akartam, hogy ez így alakuljon. Talán ezért voltam a fellegekben, amikor nem lökött el magától. Sőt, csak még hevesebben megdobogtatta a szívem, amikor azt mondta, ő is szeret. Talán akkor éreztem először hosszú idő óta, hogy tényleg esély van arra, hogy minden rendben legyen. Persze - mint mindig - valaminek most is közbe kellett jönnie, még pedig Tony és a BC Groan többi tagja. Ez előbbinek a hangos "bazdmeg"-je bőven elég volt ahhoz, hogy oda meg vissza végigfusson a hideg a hátamon, oda meg vissza. Miért pont most?
- Tony... - Kissé zihálva kezdtem bele, miután Nate elhúzódott tőlem, miközben kelletlenül próbáltam felkaparni magam a földről, hogy kissé rendet tegyek a döbbenten bámuló bandatagok között. Mindenki kifejezetten nyugodtnak tűnt, Tony-n kívül, aki őrjöngött. Azt hiszem, életemben először komolyan megijedtem tőle, pedig nem vagyok az az ijedős fajta... Valami hatalmas balhét szimatoltam és éreztem, hogy lesz mit magyarázni mindenkinek.

Minden olyan tökéletes volt, tündérmesébe illő... Aztán minden szétfoszlott, amikor a tetőre vezető ajtó hangos csattanással kinyílt és a tetőn megjelentek az együttesünk további tagjai. Az első pillanatban majdnem elővett a szívbaj, majd lassan ez elmúlt, csak az üres semmiség maradt a gondolataimban. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem vagy mondanom. Egyedül abban voltam biztos, hogy végre rendet kell tenni ezzel az egésszel... Csak azt nem tudtam, hogy kezdjek neki.
Tony villámló tekintete még mindig rajtunk függött, de már nem féltem tőle. A megfelelő szavak lassan kezdtek megfogalmazódni a fejemben, csak abban nem voltam biztos, hogy Nate is ugyanígy gondolkodik, mint én. Valahol azért mégis csak vonakodtam, hogy mi lesz, ha megcáfolja a szavaimat. Ez egyikünknek sem jönne jól... És nem is lenne szerencsés, mivel ezek a barmok (a továbbiakban nevezzük őket BC Groan-nak) mindent félreértenek, aztán meg kiforgatják a szavaidat és addig cseszegetnek mindezzel, amíg fel nem kötöd magad az első fára, ami az utadba akad.
Felálltam, leporoltam magam, tekintetem mindvégig Tony-n tartva. Itt volt az ideje, hogy legalább egyszer ne hagyjam magam a földbe taposni... Az volt a legviccesebb az egészben, hogy hiába voltam én a frontember, mégis csak Tony irányított mindent. Talán azért volt ez az egész, mert ez a gorilla méretű barom képes volt rettegésben tartani mindenkit, még akkor is, ha igazából mindannyian tudtuk, hogy még a legyet se tudná bántani. Hogy akkor most miért toporgott idegesen és próbált minket a tekintetével kivégezni?
Na igen, ez volt a következő dolog, amit nem értettem. Eddig egészen jól megértettük egymást a srácokkal, de most hirtelen minden tönkrement; ha nem éppen egymás torkának ugráltunk, akkor egy szót se szóltunk egymáshoz. Egyre kevésbé értettem, mi történik, de nem is akartam tudni. Egyszerűen végezni akartam már ezzel az egésszel, ha kell, akkor az együttest feloszlatva. Elvégre is én alapítottam, azt csinálok vele, amit akarok, nem igaz?
Tony kérdését hallva a szemöldököm az égbe szökött, de be kellett, hogy ismerjem, jogos volt. Hiszen eddig szartunk egymásra, most meg... Mindannyian tudjuk, mi történt. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem vagy mondanom, bár ez nem sűrűn esett velem meg. Zavartan harapva az alsó ajkam próbáltam kitalálni valami értelmes választ, de nem ment. Nem akartam hazudni, de nem is igazán tudtam, mi folyik most éppen köztünk, szóval az igazat sem tudnám mondani.
- Hát, szóval... - Kissé elhúztam a szó végét, hogy időt nyerjek, miközben a tekintetem Nate-re függesztettem, valami segítséget várva tőle. Nem voltam biztos benne, hogy egyetértene velem abban, amit most akarok mondani, de meg kellett kockáztatnom.
Tony továbbra is idegesen topogott, mögötte az együttes többi tagja, leghátul pedig a menedzserünk, aki még most sem tudott leakadni a telefonjáról és hangosan káromkodva magyarázta valakinek, hogy most éppen nem beszélhet velem, mert fontos megbeszélésem van. A hisztérikus nevetés fojtogatott, de nem akartam még kínosabbá tenni a helyzetet azzal, hogy elnevetem magam. Vettem egy nagy levegőt, meg kellett nyugodnom.
Próbáltál úgy a semmire gondolni, hogy közben öt türelmetlen tekintet függött rajtad? Megsúgom, hogy elég nehéz, főleg, ha azok köze tartozol, akiknek az agya folyton kattog valamin. Szóval érthető, hogy csak álltam ott mint egy rakás szerencsétlenség és azon gondolkodtam, mégis mit kéne mondanom, miközben a kellemetlen csend egyre tovább húzódott.
- Nos? Hallgatlak, Ezra, mit szeretnél mondani? - Azt, hogy egy kibaszott seggfej vagy, legszívesebben lelöknélek a tetőről a jó büdös picsába, hogy véres pacává kenődj szét a rohadt aszfalton és a patkányok nyaldossák fel a véres hullád maradványait, amin már végighajtott több száz autó...
- Azt, hogy Nate és én együtt vagyunk. Lehet, hogy az utóbbi időben erre rácáfoltunk, de volt egy kisebb, khm.. félreértés, amit már megoldottunk. - Az egészet egy lélegzetvétellel hadartam el, miközben tekintetemmel próbáltam elkapni Nate tekintetét... Majd miután ez sikerült, vetettem rá egy "ezt-majd-később-megbeszéljük"-pillantást, majd csak reménykedtem, hogy nem fogja mindezt letagadni. Kurvára leégnénk mindketten, ha mindenki előtt kiugrana azzal, hogy hülyeségeket beszélek... Úgyhogy reméltem, hogy ha ennek már be kell következnie (de azért jobb lenne, ha ez nem történne meg), legalább várjon ezzel addig, amíg kettesben maradunk.

Igazából még én magam sem hittem abban, amit mondtam. Igaz, mindig is szerettem volna azt mondani, hogy köztünk nem csak egyszerű barátság van, de sosem mertem volna azt mondani, hogy egyszer én magam jelentem ki, hogy mi együtt vagyunk. Ráadásul úgy, hogy előtte erre rá sem kérdezek. Na tessék, lehet, hogy ha most Tony meg ez a banda őrült nem jönnek fel a tetőre, sosem merem ezt kimondani.
Mindenki megrökönyödve nézett ránk, és nem hazudok akkorát, ha azt mondom, én is hasonlóan meg voltam döbbenve, azzal a különbséggel, hogy ezt nem mutattam ki ilyen feltűnően. Csak akkor lepődtem meg, amikor a menedzserünk telefonja hangosat koppant a földön, hogy aztán darabjaira hulljon. Szemöldököm az égbe szökött, csakúgy, mint a többieké, amikor megláttuk, hogy Wright nem törődik azzal, hogy a hőn imádott készüléke valószínűleg használhatatlanná vált. Egyre értetlenebb arckifejezést öltöttem, ahogy hallgattam a szavait; ez most mi akart lenni? Ennek a fazonnak az érzelmi szintje kb. a semmivel egyenlő... Nem is értem, milyen csoda folytán nem hagyta még őt el a nője... Akit pár hónapja, az egyik koncert után megfektettem, na de ez csak afféle zárójel nyit-zár megjegyzésként teszem hozzá.
Becsuktam a szám, hogy legalább ne nézzek ki úgy, mint valami retardált aranyhal, majd tekintetem gyorsan végigfuttattam az együttesünk többi tagjain, próbálva felmérni, hogy ők mit gondolhatnak erről az egészről... rólunk. De semmi, mindenki megőrizte a pókerarcát, amiből rohadt nehéz volt leszűrni, mit gondolhatnak.
Nem mintha annyira érdekelne.
Tony kérdésére csak megvontam a vállam, nekem aztán mindegy volt, bár hogy őszinte legyek, rohadtul nem hiányzott Wright üvöltése, miszerint szarul éneklek. Igaz, jelen pillanatban annyira jó kedvem volt, hogy azt senki és semmi sem tudná tönkretenni.
Mindenki elindult az ajtó felé, csak én álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség és fogalmam sem volt, hogy most utánuk kéne-e mennem vagy sem. Ebből a semmiségből, ami abban a pillanatban a fejemben uralkodott, Nate rántott ki, még pedig azzal, hogy megfogta a kezem és magával húzott a többiek után. Először kissé meglepődtem, majd bizonytalanul fűztem össze az ujjaim az övéivel. Ajkaimra egyből kiült az önelégült, de annál szélesebb vigyor, igazából nem is emlékszem, mikor volt utoljára ennyire jó kedvem.
A gondolataimba merülve lépkedtem végig a lépcsőfokokon, csak akkor álltam meg, amikor a lépcsőfordulóhoz értünk. A többiek hátra se nézve mentek tovább, majd hangos nevetésük elhalt a stúdióban.. Mi pedig ketten maradtunk.
- Nate, nézd... - Bizonytalanul kezdtem bele, de ő elhallgattatott; újra megéreztem az ajkait az enyémeken, szabad kezemmel átkaroltam a derekát és szorosan magamhoz húztam. Fogalmam sem volt, hogy mondjam el neki, mennyire őrülten szeretem... De biztos voltam benne, hogy ezt nem kell folyton mondogatnom neki, anélkül is tudni fogja.

Minden annyira zavaros volt, de egyben tökéletes. Igaz, nem igazán értettem még, mi történik köztünk, hova tartunk, de annyira akartam, hogy ezt végre rendbe tegyük... Mert kurva nagy összevisszaságot csináltam ebből az egészből, főleg azzal, hogy abból a bizonyos estéből nem emlékszem semmire, rajta kívül. Szégyen beismerni, hogy hullarészeg voltam, de vajon lett volna bátorságom megtenni azt a bizonyos első lépést, ha józan vagyok?
Minden bizonnyal senki sem nézné ki belőlem, hogy én valamitől félek. Mégis, sosem volt bennem elég bátorság, hogy elmondjam Nate-nek, hogy igenis vonzódok hozzá, amióta csak megismertem. Na, ez is lehet, hogy nyálasan hangzott, de kit érdekel?
Ki akartam élvezni ezt a csókot, amire már nem is tudom, mióta vágytam, éppen ezért nem erőltettem tovább azt a bizonyos beszélgetést. Egyszer úgyis eljön az idő, hogy megbeszéljük, hogy most pontosan mi is van köztünk, de... Egyáltalán miért töröm ezen a fejem? Nem kéne ennyit gondolkodnom, akkor talán nem lenne minden ennyire... össze-vissza.
Szemeim elkerekedtek, hallva a szavait. Egy pillanatig nem hittem a füleimnek, de aztán rájöttem, hogy ez nem kandi kamera, nem valami vicc... Ő tényleg kimondta mindezt, én meg csak álltam ott, teljesen lesokkolva. Csak pár perc néma csend után jutott el az agyamig, hogy intézett felém egy kérdést, amire nem ártana válaszolni. De mégis mit mondhatnék, ha nekem is több kérdésem van, mint amennyire választ tudna adni? Igazából nem is tudtam semmit, csak azt, hogy őrülten vágyok rá, a közelségére, a tudatra, hogy mellettem van. Ez már nem csak a szexről szólt, ez sokkal több volt.
- Nate... - Kissé remegő hangon kezdtem bele, még közelebb húzva őt magamhoz, hogy homlokom az övének támaszthassam. Valamiért nem tudtam a szemébe nézni, talán azért, mert még szokatlan volt számomra a gondolat, hogy beleszerettem a legjobb haveromba. - Azért vagyok veled, mert szeretlek, és ezt még az a több ezer tinilány sem változtathatja meg. És akárhányszor is tennéd fel nekem ezt a kérdést, mindig azt fogom mondani, hogy nekem csak Te kellesz és senki más.
Halványan elmosolyodtam, majd kissé elhúzódtam tőle, tekintetem az övébe fúrtam.
- Mit kell tennem, hogy ezt bebizonyítsam?

A szívem még mindig vadul zakatolt, ahogy őt figyeltem. Még mindig nem hittem mindabban, ami történik és féltem, hogy ha felébredek, ez a tündérmese véget ér, és nem marad semmi más, csak a szürke semmiség, a hétköznapi rohanás, a sikító fangörlök tömegei és a sötétség a gondolataimban, amivel egyre kevésbé volt kedvem küzdeni. Minek, ha nem volt kiért? Hiszen a lányok a rosszfiúkra hajtanak, senki nem figyelne fel egy rockbandában egy rendes, egyfolytában angyalian mosolygó srácra... Csak ezzel áltattam magam, amikor minden reggel, ébredés után a saját nyúzott tükörképemet figyeltem és próbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem én vagyok. A rocksztár, a híres... Ez csak egy álarc, ami mögött igazából nincs semmi, csak egy érzelmekből és gondolatokból kimosott árnyék. Egy senki, semmi, sötétség. Ugyanaz, ami az emlékeimben volt, mindahányszor próbálkoztam visszaemlékezni arra az estére, amikor életemben először közelebb kerültem hozzá két lépésnél. Az alkohol nagyon sok mindent kitörölt az emlékezetemből, de az megmaradt, hogy őrülten vágytam arra, hogy Nate mellettem legyen és sose engedjen el. Na ez így most kicsit nyálasan hangozhatott, de így volt. Nem érdekel, ki mit mond.
- Tényleg lemondanál a lányokról? - Szemöldököm a magasba szökött, ajkaim sápadt mosolyra húzódtak. Akárhogy is igyekeztem, valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ő, a legnagyobb nőcsábász a bandában, lemondjon a lányokról a kedvemért. - De ettől függetlenül, tudd, hogy csakis és kizárólag a tiéd vagyok és senki másé, amíg csak rám nem unsz. Szóval készülj fel, mert innentől kezdve egy percre sem szabadulsz majd tőlem.
Mosolyogva húztam közelebb magamhoz egy gyors csókra, de a mosolyom egyből lehervadt, amikor felemlegette azt a reggelt, amikor hulla másnaposan, félve a tetteim következményitől elmenekültem annak a bizonyos bulinak a helyszínéről és otthagytam őt, annak ellenére, mennyire jól éreztem magam vele előző éjjel.
- Hidd el, sosem fogom újra elkövetni ezt a hibát. Szeretlek, te bolond, mikor fogod végre fel? És az a reggel... Felejtsük el. Hülye voltam. - Szabad kezem, amivel épp nem a kezét fogtam, zavartan a hajamba túrt. Nem volt erőm tovább folytatni annak az estének a témáját, ezerszer megbántam már, amit utána tettem, és nem akartam, hogy a bűntudat gyötörjön... Főleg most, hogy végre úgy tűnt, minden rendben lesz.

Sosem hittem a tündérmesékben, de azt hiszem, legfőbb ideje, hogy elkezdjek, mert ez a helyzet legalább egy ilyenbe illő volt. Valamiért egyből eszembe jutott Hamupipőke története, amikor a szegény, csúnya lányból a tündér keresztanya szép hercegnőt csinált, aki aztán rátalált a hercegére a bálon. Én is kicsit így éreztem magam, hogy végre rátaláltam arra a személyre, akinek a kedvéért teljesen lemondanék a régi önmagamról, még akkor is, ha tudom, ez hosszú és nehéz folyamat lesz, hiszen elég problémás vagyok, akárhogy is nézzük.
- Fel tudom fogni... De mindez még mindig annyira hihetetlen a számomra, hogy ennyi év után... Végre Rád találtam. - Ajkaimra halvány mosoly kúszott fel, ahogy elképzeltem, hogy a koncert után Nate elküldi a sikítozó fangörlöket a búsba. Ez valahogy még hihetetlenebbül hangzott, mint ez az egész, ami velünk történik. - Oh, dehogy, eszem ágában sincs megszabadulni tőled... Úgyhogy úgy tűnik, egymásra vagyunk ítélve.
Összefontam az ujjaim az övéivel, és ebben a pillanatban teljesen biztos voltam abban, hogy ennek így kellett lennie. Át kellett mennünk mindezen, hogy rájöjjünk, mennyire sokat jelentünk egymás számára... Legalábbis én biztos voltam abban, hogy ha egy nap kijelentené, hogy többé már nem kér belőlem, az a végemet jelentené.
- Nem fognak bedugni semmi őrültekkel teli dutyiba, nem engedem meg... - Villantottam rá egy kétszáz wattos vigyort, majd elindultam utána, vissza a stúdióba. A többiek már rég készen álltak arra, hogy ott folytassuk a próbát, ahol abbahagytuk, és már bele is kezdtek a dalba, amit félbeszakítottam azzal, hogy kirohantam... De félbeszakítottam nekik, mondva, hogy mégis csak hanyagoljuk ezt a számot a lemezről, helyette írtam egy másikat. Elégedetten vigyorogva osztottam szét a kottákat a srácoknak, majd az utolsót odaadtam a menedzserünknek, aki gyorsan futtatta végig a tekintetét a lapon.
- Biztos vagy benne, Ezra, hogy ez jó ötlet? Két héttel a lemez kiadása előtt új dalba kezdeni? - Tekintete az arcomat fürkészte, azt várva, hogy majd meghátrálok, de megráztam a fejem. Eszem ágában sem volt lemondani erről a dalról, nem most, nem ilyen körülmények között. - Rendben, akkor énekelj el belőle egy darabot...
Mosolyogva mentem oda a zongorához és kezdtem bele a dalba, amit már fejből ismertem.
- The best thing about tonight's that we're not fighting, Could it be that we have been this way before? I know you don't think that I am trying, I know you're wearing thin down to the core. - Tekintetem a zongora billentyűire szegeztem, nem törődve azzal, hogy a producernek nem igazán tetszik a dal, hiszen nem volt olyan, mint az eddigi dalok a lemezről. De hát ez az én együttesem volt, nem igaz? Éppen ezért nem zavartattam magam, hanem folytattam, annak ellenére, hogy már nem egyszer leintettek. - But hold your breath, Because tonight will be the night that I will fall for you Over again. Don't make me change my mind Or I won't live to see another day. I swear it's true, Because a boy like you is impossible to find, You're impossible to find.
Az utolsó mondatnál tekintetem Nate-re szegeztem, és rávillantottam egy kétszáz wattos mosolyt. Ha ebből még nem jött rá, hogy ezt a dalt neki írtam, akkor semmiből sem fog..

//brought to you by: Secondhand Serenade - Fall for you

Gondolhattam volna, hogy ha így, pár nappal a lemez piacra dobása előtt előugrok egy új dallal, annak senki nem fog örülni. Hiszen elég volt csak végignézni rajtunk... Nem úgy néztünk ki, mint akik képesek voltak három nap alatt kurva jól megtanulni egy dalt, és aztán azt hiba nélkül előadni a lemezbemutató koncerten. Már pedig én ezt akartam az első dalnak, szóval muszáj volt megtanulniuk. Mert ha én valamit akarok, akkor annak úgy kell lennie. Pont ezért is születtem tökéletesnek. Vagy nem.
Csak éppenséggel arra nem számítottam, hogy a menedzserünknek nem fog tetszeni a dal. Neki valamiért a mániája, hogy minden dalunk ütős legyen, hogy a dobszólók kitépjék a tüdőd a helyéről, hogy a gitárok is még sokáig ott zúgjanak a füledben, miután véget ér a dal... Valamiért nekem nem ez kellett, és egyre kevésbé vágytam arra, hogy ez legyen. Amikor megalapítottam a BC Groan-t, még vonzott ez az egész, de azóta már négy év telt el, változnunk kellett. A legfőbb ideje volt, hogy valami újjal álljunk elő, még ha ezt egy személy nyálasnak is ítéli. Arra még kevésbé számítottam, hogy Nate majd nekiugrik a menedzserünk torkának... Aki -hogy őszinte legyek- már régóta húzta az agyam azzal, hogy belepofázott mindenbe, még abba is, amihez semmi köze nem volt. Ha nem az a tény, hogy ő juttatott el minket ide, ahol most tartunk, már rég kidobtam volna a búsba... De szerencséjére behúzta fülét-farkát és a próba végéig egy szót sem szólt, csak a telefonját nyomkodta.
Szóval, röviden összefoglalva, a próba további része egészen nyugodtan telt el. Miután végeztünk, a srácok elég gyorsan leléptek, a menedzserünkkel együtt, szóval alig tíz perc leforgása alatt csak ketten maradtunk Nate-el. Szótlanul tettem-vettem a zongora körül, néha felé nézve, de láttam, hogy nagyon leköti a pakolás, szóval csak figyeltem, ahogy rendezgeti a dolgait... Közben észre sem vettem, hogy mindvégig mosolygok, ami az utóbbi időben elég ritkán fordult velem elő. Aztán észbe kaptam, hogy talán nem kéne csak úgy ott állnom, szóval visszatértem a cuccaim elpakolásához.
Amint levettem a tekintetem róla, a gondolataim egyből elkalandoztak ezerfelé, így először összerezzentem, amikor hozzám ért. Rögtön azután hozzásimultam, bebújva az ölelésébe és kellemesen megborzongva, amikor forró lehelete végigsöpört a nyakamon. Egy ideig el se jutott az agyamig, hogy kérdezett valamit, annyira lekötött a közelsége... Csak miután elhúzódott, jelent meg a fejemben a válasz. Nem túl konkrét, nem túl összefüggő, de válasz.
- Nem, nincs programom... Szóval a tiéd vagyok, már ha akarod.
Kivételesen hálát adtam az egeknek, hogy holnap nem kell bejönnünk a stúdióba... Jól jött végre egy szabadnap, amit úgy terveztem, hogy azzal a személlyel fogok tölteni, aki a legfontosabb a számomra...