drake fay

Becenevek: Dee, Drake
Kor: 19
Foglalkozás: Papíron diák, anglisztika szakon első éves hallgató, ám a diákság egy része mégsem az irodalomházijában szokott tőle segítséget kérni...
Iskola: Egyetemista
Év: 1
Csoport: díler
Play by: Drake Bell

xxx

Szeret: Igazából nehéz ezt megfogalmazni. Az ide tartozó dolgok listájának hossza attól függ, hogy mennyire vagyok másnapos - ha nagyon-nagyon, akkor az egyetlen dolog, amit szeretek, a csend, és ahogy enyhül, ez a lista egyre bővül, míg végül teljesen józanon (vagy épp csutak részegen - lényegében tehát nem másnaposan) aztán én mindent olyannyira leszarok, hogy azt már mondhatjuk szeretetnek is.
Nem szeret: Leginkább a másnaposságot és az internetes mémeket.
Titkok: A szüleim (meg a társadalom nagy része) előtt, hogy drogárusításból tartom fönn magam, és hogy még mindig a gyerekkori plüss macimmal alszom... jó, nem egy ágyban, de egy szobában. Elrejtettem az ágyam alá. Ne röhögj ki.
Pár szóban rólam: Először is szükségesnek érzem leszögezni, hogy sok dílerrel ellentétben én nem vagyok drogfüggő. Persze-persze, olykor kipróbálom az eladandó anyagot, de semmi keményet - inkább iszom.
Amúgy meg az átlagnál értelmesebb embernek tartom szerény személyem, ettől pedig feljogosítva érzem magam az egészséges cinizmusra, néha minden ember utálatára. Elég lusta is vagyok, utálok csapatban dolgozni, illetve alapelvem, hogy egyszerűbb magyarázkodni, mint engedélyt kérni.

xxx

Haj: barna
Szem: barna
Különleges ismertető: egy-egy tetoválás a karjaimon, illetve a hátamon
Pár szó a kinézetemről: Nézz. Oldalra. Arra. A. Kurva. Képre. Amit meg arról nem olvasol le, hogy 177 centi magas vagyok (tehát kibaszott alacsony, az eddigi barátnőim nem is mertek magassarkút húzni mellém), és a versenysúlyom nem kevesebb, mint hatvanhat kiló. Csont és izom. Haha.

Történetem

Unottan bámultam le a csészémre. Nevetni fogsz, igazából magamban én is nevetek… nem is tudom, mégis hogy a csudába felejthettem el. Nem is szeretem a teát. Miért fogok egy teás csészét akkor a kezemben? Érthetetlen. Vajon ez a fiatal kori demencia első tünete, és már csak pár évem van hátra, hogy bezárjanak egy otthonba, hogy napi huszonnégy órát folyathassam a nyálam egy lavórba, mint a valaha látott legellenszenvesebb Alzheimer-es (oké, tudom, az agyi leépülés nem feltétlenül jelenti, hogy megnövekszik a nyáltermelésem, de meghagyom annak az esélyét, hogy, ne adj isten, elfelejtek nyelni) - vagy, ismétlem, vagy talán, esetleg az is megeshet, hogy Howard-nak igaza volt, és csakugyan ennyire nem érdekel ez az egész?
Felnéztem. Az egyetem egyik termében voltunk. A bútorokat kora délután a fal mellé tologatták, többnyire ügyelve arra, hogy mérsékelten esztétikusan nézzen ki a helyiség, bár ha volt is lakberendezői képzettsége annak, aki átrendezte a termet, stílusérzéke már kevésbé. Velem szemben több asztalt összetoltak, majd leterítettek egy hatalmas fehér terítővel, hogy mindenféle üdítővel és süteménnyel rakják tele. Ó, igen, sütemények. Ami finom volt, az már az első tíz percben elfogyott, ami pedig megmaradt, az valószínűleg tényleg meg is fog maradni úgy ötven éven át valamelyik szertár egy elhagyatott kis sarkában, míg a százéves nagytakarításnál veszélyes hulladékként végül elszállítják őket egy nukleáris izék hivatalos tároló helyének egy legalább annyira elhagyatott kis sarkába, mint amilyen elhagyatott, és mint amennyire sarokban itt is voltak. Hogy melyik helyen lesz nagyobb a sugárzásveszély, azt nem hiszem, hogy most meg tudom mondani, de én az egyetemre tenném a voksom.
Szóval fogyasztható maradt egy kis kávé, meg még annál is több tea. Pillanatnyi elmebajnál fogva én az utóbbit szereztem magamnak, mielőtt visszavonulót fújtam, és beálltam komoran kémlelni az egybegyűlt társaságot az egyik ablak elé. A párkánynak döntöttem a fenekem, és azt számolgattam, milyen hamar léphetek le az illem szerint, ha már az est egyik – úgymond – házigazdája vagyok. Nyilván nekem kell mindenkit elbocsátanom, és nyilván benne kell lennem abban a szupertitkos szövetségben, aki a megmaradt süteményeket elrejti a világ szeme elől, amiket talán tíz év múlva lehetne már használni, mint önvédelmi- és biológiai-fegyvereket… Tudod, kartácstűzhöz, vagy bombaként, vagy… egy világméretű járvány elindításához. Mit tudom én. Bármi ilyesmi…
Velem szemben egy Down kórosnak tűnő srác tátott szájjal méregette a tőle öt méterre lévő, a kiváló divatérzék alapján, informatikus srácot, aki C3+ nyelven magyarázott egy hozzá képest nyilván kevésbé képzett szőke fiúnak - elkerekedett szemekkel bólogatott minden szavára, időnként pedig el-elsütött egy poént, amit 9gag-en olvasott. Biztos nagyon viccesnek hitte magát. Kicsit arrébb két lány hasonló pillantásokkal illette a kávéját, mint amivel én a teámat. Tőlük jobbra egy fickó arról magyarázott, hogy mekkora szégyen egy férfinak, ha nem tapasztalja meg azt a gyönyörűséget, ami az az erő, amire tulajdon teste képes – hm, gondolom, sportmániás. A tőlem legközelebbi sarokban egy kövérkés lány a Breaking Dawn-ot olvasta – itt visszagondoltam a Down kóros srácra, és egyben keresztet vetettem az összes gólyára, aki itt megjelent. Minek is jöttem el tanárnak? Igen, tudom, jó, ha tíz órát tartottam eddigi életemben – ha nem számolom hozzá a gyakornokságom idejét – de… nos… várakozáson alul teljesített az oktatási élmény. Tudod, hogy miért? Mert a diákjaim egészen egyszerűen idióták. Valószínűleg én is idióta vagyok, hogy rájuk vesztegetem az időmet. Biztos ezért hiszik, hogy jó párost alkotnánk. Nevetséges, mint mondtam.
Végül belekortyoltam az italomba, és tudod, mit? Még annál is jobban utálom a teát, mint ahogy azt eddig gondoltam. Förtelmes, mérhetetlenül förtelmes, gonosz ital. Mind közül a leggonoszabbik. Ah, haza akarok menni! Szabad?