Charlotte Blackwood

Becenevek: Általában utálom, ha becéznek, de ha nagyon muszáj a Lottie megengedett.
Kor: 17
Foglalkozás: tanuló
Iskola: Roundview
Év: 2
Csoport: tanuló
Play by: Demetria D. Lovato

xxx

Szeret: olvasás;; gitározás;; bulik;;
Nem szeret: beképzelt emberek;; magány;; tanulás;;
Titkok: Nincs semmi. Ami a szívemen, az a számon.
Pár szóban rólam: Rettenetesen szókimondó, már-már neveletlennek tűnő, sokak szerint elviselhetetlen vagyok. Engem ez úgy igazán sosem érdekelt, aki szeret, az elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ők megszoktak, a többiek megszöktek. Képes vagyok két perc alatt megbántódni, és nem is bocsájtok meg egykönnyen. Az pedig nem túl szerencsés ember, akivel haragban vagyok.

xxx

Haj: erre a kérdésre általában nem szoktam válaszolni, hiszen van, hogy másnap már más színű a hajam. Az eredeti egyébként barna.
Szem: barna
Különleges ismertető: orrpiercing és pár tetkó
Pár szó a kinézetemről: Semmi különleges nincs rajtam, amitől kitűnnék a köznapi szürke tömegből, hiszen manapság már a sűrűn változó hajszínem sem érdekesség. Bár mondják, hogy a barna szemekből melegség árad, az enyémekből ha nagyon akarnál sem tudnál kiolvasni ilyesmit. Nem nagyon mutatom ki az érzéseimet, utálom a nyáladzást. Akkor érzem jól magam igazán, ha társaságban lehetek, és akkor még jobban, ha a társaságnak nem én vagyok a középpontja. Ez valahogy idegesít. Hagyjanak engem békén, vannak nálam érdekesebb emberek is.

Charlotte Hope Blackwood

Történetem

Az szj-s példát erről a remek oldalról hoztam.

A távolba révedő tekintettel, lomha léptekkel sétáltam a tengerpart finom homokján. Alig pár napja lakom errefelé, de máris szeretek idekint lenni. Remek hely ez, mindenütt csend és nyugalom honol. Igaz, az elmúlt tizenkét évben rengeteg időm volt az egyedüllétre. Azt hiszem, olyannyira megszoktam a folytonos magányt, hogy már nem tudok tőle elszakadni.
A fényképezőgépem mellettem hevert, de most nem igazán foglalkoztam vele. Szemeimet a horizont görbe vonalán legeltettem. Emlékszem, kiskoromban mindig úgy véltem, ha eljutok odáig, leesem a világűrbe. Elmosolyodtam. A kis kori emlékeim sokszor késztetnek mosolygásra. De az, aki akkor voltam, mára már elveszett valahol. Kislányként sokszor gondolkodtam azon, vajon mi lesz velem öt, vagy tíz év múlva. Büszke leszek-e akkor magamra. Nem, azt hiszem, egyáltalán nem lehetek büszke a mostani önmagamra. Szürke és egyhangú az életem, nincsenek barátaim, anyámmal pocsék a kapcsolatom, apámról pedig azt sem tudom, él-e még. Véleményem szerint ilyen jövőt egyik kisgyerek sem kíván magának.
Amerika egyik feléről a másikra költözni nem kis életváltás. Soha nem kergettem különös álmokat az ilyesféle költözésekről, de otthon már nem szerettem lenni. Az itteni élet milliószor jobbnak tűnik az ottaninál. Anyu elsőre fejet hajtott elhatározásom előtt, mondván, úgysem tud már semmit kezdeni velem. Ha azt mondanám, hogy egy kicsit sem fájt, mikor a repülőgép felszállt, hazudnék. Otthagytam magam mögött mindent, ami ha csak minimálisan is, de fontos volt számomra.
Tőlem alig néhány méterre számomra idegesítően nevetgélő, körülbelül velem egy korú csapat beszélgetett, másik oldalamra pedig épp abban a pillanatban telepedett le egy szőke hajú kislány, talán a bátyjával. Kezdtem feszengeni, hirtelen kissé zsúfolttá vált számomra a terület. Még egyszer visszapillantottam a horizontra, majd egy sóhaj kíséretében oldaltáskám mélyére helyeztem a fényképezőgépem, és feltápászkodtam. Bosszúsan fújtatva konstatáltam, hogy nemcsak fekete csőnadrágom, hanem a kardigánom alja is csupa homok lett. Dühöngő ábrázattal kezdtem csapkodni a hátsó felem, annak érdekében, hogy leverjem róla a homokot.
- Mit nézel? – vetettem oda flegma stílusban az engem bámuló szőke kislánynak, aki nagy valószínűséggel hülyének nézett. Bátyja, mintha meg sem hallotta volna előző szavaimat, „szívdöglesztően” rám mosolygott. Szememet forgatva poroltam le nadrágomról az utolsó homokszemeket, majd sietve továbbálltam.
Eközben a telefonom eszeveszett csipogásba kezdve jelezte, hogy SMS-em érkezett. Sóhajtva halásztam elő a készüléket a zsebemből. Mindig elfelejtem átállítani ezt az idegesítő jelzőhangot. Megnyitva az üzenetet résnyire szűkült szemekkel kezdtem olvasni azt, közben folytatva a hazafelé vezető utat. A következő pillanatban pedig fejem valaki hátának ütközött, amitől kissé hátrahőköltem.
- Bocs, nem figyeltem. – fogadkozásomon még saját magam is meglepődtem. Általában én kezdem el szidalmazni azt, akibe beleütköztem, de most ehelyett csak bocsánatkérő tekintettel néztem fel az előttem álló barna hajú fiúra.