ezra v. fuentes

Becenevek: Ezra, V, más nem igazán
Kor: 21
Foglalkozás: frontember, énekes és dalszövegíró a BC Groan nevű együttesnél
Iskola: valamikor jártam
Év: -
Csoport: hírességek
Play by: Cedric Bratzke

xxx

Szeret: éjszaka, bulik, cigi, macskák, dalszövegírás, rajzolás
Nem szeret: őrült fangörlök, csótányok, nyár, tél, Twilight
Titkok: félek a kanalaktól, 11 éves koromban néztem először pornófilmet, elütöttem a szomszéd macskáját anyám robogójával, több barátom volt mint barátnőm
Pár szóban rólam: Hogy ki vagyok én? A nevem Ezra Valentine Fuentes, 21 éves vagyok és kurva híres. Már az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok egy angyal, szóval ha becézgetni próbálsz, kikötözlek egy székhez és addig kínozlak, amíg be nem fejezed. Ezt leszámítva egészen jó arc vagyok, van humorérzékem, nem tartozok a rinyálós szupersztárok közé. Ahol egyszer feltűnök, ott kő kövön nem marad, szeretek káoszt csinálni magam körül. Sokan azt állítják, hogy egy arrogáns seggfej vagyok, és igazuk is lehet, nem tudom. Olyanokat is hallhatsz majd, hogy túl könnyűvérű vagyok... De ezt már neked kell letesztelned, én mindenre kapható vagyok. Még valami érdekel? Oh, igen, előre mondom, templomban nem fogsz látni, ateista vagyok. Szerény véleményem szerint a templom azért van, hogy az életképtelen pancserek (a továbbiakban nevezzük őket papoknak) meg tudjanak élni valamiből. Oh, hogy egyre kevésbé vagyok szimpatikus? Megleplek: nem érdekel. Nem a te kedvedért lettem olyan, amilyen... Szóval ha rosszat akarsz mondani rólam, akkor ezt kérlek, legalább szemtől szembe tedd. Érdekel még valami? Gyere el egy koncertünkre, ezer örömmel mesélek még magamról a backstage-ben, egy üveg whisky társaságában.

xxx

Haj: sötétbarna, egyenes, semmi különleges
Szem: feketébe hajló sötétbarna
Különleges ismertető: híresség vagyok, ez nem elég? van egy tetoválásom az oldalamon
Pár szó a kinézetemről: Semmi különleges, néha már annyira átlagos, hogy az már fáj. A hajam sötétbarna, egyenes szálú és általában össze-vissza áll, mert sosincs időm reggel, hogy rendbe rakjam. A szemem sötétbarna, szinte fekete, de ez nem annyira feltűnő, csak ha közelről nézed. Ami az öltözködésemet illeti, az is átlagos, nem vagyok a lázadó rocker fajta, inkább a báránybőrbe bújt farkas. Az egyedüli ismertetőjelem a fekete bőrkarkötő, ami mindig ott van a bal csuklómon... És azt hiszem, ennyi.

Ezra Valentine Fuentes

Történetem

Három év. Egyesek számára ez rövid idő, másoknak az örökkévalóság. Én ezek közé az utóbbiak közé tartozok. Az elmúlt három év életem leghosszabb időszaka volt... És bár megígértem magamnak, hogy soha többé nem fogok ide visszatérni, most mégis itt voltam; abban a kávézóban, ahol anno annyit ültem, a gondolataimba merülve és értelmetlen álmokat szövögettem rólunk. Igen, hittem abban, hogy valami lesz ebből... De aztán az iskolai évek véget értek, én pedig - félve attól, hogy most majd eldob magától - elmenekültem, a lehető legmesszebb Angliától.
Moszkva. Hittem abban, hogy elég lesz ahhoz, hogy elfelejtsem mindazt, amit együtt átéltünk, csakúgy, mint ahogy hittem abban is, hogy ez az érzés idővel elmúlik, a múlt homályába vész, mint oly' sok egyéb dolog. Valamiért biztos voltam abban, hogy ha elég messze leszek az olyan helyektől, amikhez hozzá tudok kötni akár egy emléket is, minden eltűnik. De tévedtem. A hiánya minden egyes nappal sokkal kínzóbb lett, felemésztett. Végül úgy döntöttem, ideje visszatérni; bár nem volt bennem túl sok remény arra, hogy valaha viszontlátom Őt.

- Hozhatok még valamit? - Felkaptam a fejem, amikor a pincérnő megállt mellettem. Rutinszerűen összecsaptam a füzetem, ami előttem hevert az asztalon, pedig tudtam, hogy a lap, amit igazából el akarok takarni, üres. Amióta csak elutaztam Oroszországba, egyszer sem fogtam ceruzát a kezembe. A rajzeszközeim is valahol a szekrény legalján porosodtak, az iskoláskori rajzaimmal együtt. Még csak rájuk sem tudtam nézni.
- Még egy kávét, legyen szíves. - Motyogtam, remegő kezekkel nyúlva a tollam után, de tudtam, hogy nem fog menni. Képtelen vagyok akármit is rajzolni... Az árnyakon kívül, akik kísértenek a rémálmaimban. De őket nem akarom látni, nem akarok róluk tudomást venni. Még a szemem sarkából látom, hogy a pincérnő rosszallóan megcsóválja a fejét, majd elindul elkészíteni a rendelésem.
Nem kéne ennyi koffeint fogyasztanom. Az orvosom, ha most látna, biztosan saját kezűleg fojtana meg. Az életmódom így is nagyon sok kívánni valót hagy maga után... Tekintve, hogy csak addig folytattam "egészséges" életmódot, amíg Ő figyelt arra, hogy ne csináljak hülyeségeket. Aztán elutaztam Moszkvába, és minden a múlt ködébe veszett. Újra kartonszámra szívtam a cigit és csak whisky-n éltem, mint ezelőtt. Csoda, hogy még élek. Mondjuk ki tudja, hogy nem lenne-e jobb, ha halott lennék?
- Parancsolj, a kávéd. - A pincérnő letette a csészét elém, majd valamit motyogva az orra alatt elment kiszolgálni a többi vendéget, időnként azért vetve rám egy-egy gondterhelt pillantást, amin igazából nem lepődtem meg. Annak ellenére, hogy alig voltam huszonegy éves, több mint huszonnyolcnak néztem ki a sötét karikákkal a szemeim alatt és a fénytelen hajammal. Csak árnyéka voltam a régi önmagamnak; egy emberi roncs, akit megviselt az élet, a betegség, na meg a saját hülyesége. Amilyen egy pancser vagyok, már rég halottnak kéne lennem.

- Nem kéne ennyi kávét innod, Maxxie. - Félszegen támasztotta a konyhapultot, a tekintete rajtam függött. Próbáltam eltitkolni előle, mennyire szar az állapotom, de tudtam, hogy átlát rajtam. Hiszen még a vak is láthatta, mennyire remegnek a kezeim minden egyes mozdulatnál. Talán pont ezért is hagytam abba a rajzolást; egyre kevésbé tetszettek a képek, amik a kezem alól kerültek ki.
- Egy kávé még nem ölt meg senkit. - Morogtam, a tekintetem az asztallapba szegezve. Vajon megtalálta az eredményeimet? Mert akkor okkal állítja, hogy le kéne mondanom a koffeinről. De mégis hogyan látta volna a papírokat, amikor beraktam őket a rajzaim közé, ahol biztosan nem fogja őket megtalálni?
- De a te eseted teljesen más. - Lemondóan sóhajtott, mire akaratlanul is ráemeltem a tekintetem. Nem értettem, miért aggódik ennyire, elvégre is nem vagyok halálos beteg. Az orvos is azt mondta, hogy van esélyem a majdnem teljes gyógyulásra. Akkor most mégis min kell aggódni?
- Ne akarj anyáskodni felettem. - Felálltam a székről, majd morogva kivonultam a konyhából. Igazából nem értem, miért vagyok ekkora seggfej. Nem ezt érdemli. Hiszen csak aggódik értem. Ez a barátoknál teljesen normális, nem igaz?

Utolsót kortyoltam a kávémból, majd félretettem az üres csészét. A füzetet már rég elraktam a táskámba, teljesen lemondva a rajzolásról. Nem volt sem kedvem, sem erőm hozzá. Egyszerűen el akartam tűnni innen, a lehető legmesszebb... De először meg kell tudnom, mi van Vele. Aztán akár meg is halhatok, már mindegy lesz. Hiszen úgy sem akar majd újra látni azután, hogy szó nélkül eltűntem.

hozott, innen.