Az ET a
Marvel World fórumra készült.
Az életem nem egy tündérmese, hisz gyakorlatilag a vízen születtem. Pontosabban az Amerikai Egyesült Államok leghíresebb anyahajójának a fedélzetén láttam meg a borongós eget, ami azt hiszem rá is nyomta bélyegét személyiségre.
A szüleim tengerészgyalogosok voltak, valahol a Csendes-óceán kellős közepén ismerkedtek meg, amikor is az apám kis híján a sós vízbe lökte anyámat. Gyűlölték egymást, nem bírtak meglenni egy légtérben, aztán egyszer szépen beragadtak egy kabinba és kénytelenek voltak beszélgetni, mielőtt eldöntötték volna, melyikük lábát rágják le elsőként, hogy éhen ne haljanak.
Persze a lábak megmaradtak, a szívek viszont összefonódtak és nem sokkal a nagy egymásra találás után megszülettem én. Semmi különös dolog nem történt a születésemkor, nem voltak égi jelek, csattogó villámok vagy köd. Csupán az ég volt kicsit borús.
Életem legnagyobb részét vízen töltöttem, de amikor betöltöttem a 7. évemet, anyám felhagyott álmai munkájával és egy poros kisvárosban telepedett le New York államtól nem messze. Iskolába kerültem és ezzel együtt az életünk is teljesen megváltozott. Én legalábbis gyermeki eszemmel ennek tudtam be a hirtelen jött változásokat. Apám látogatásai ritkultak, háromhavonta találkoztunk és ezek a találkozások mindig feszültséggel töltöttek el. Sosem éreztem magam biztonságban apám társaságában, mindig azon kaptam magam, hogy a hátam mögé nézegetek, pedig alig múltam 12 éves.
Aztán egy napon anyám leültetett a konyhaasztalhoz és elmondta, hogy apám felakasztotta magát a Csendes óceánon állomásozó anyahajó egyik kabinjában. A szervezetében alkoholt és vicodint találtak.
Feldolgozni mindezt 12 éves fejjel, iszonyatosan nehéz volt, anyámnak azonban még nehezebb. Idővel azt is megtudtam, hogy anyám nem engedte, hogy apám sűrűbben látogasson. Akkor nem vettem észre, de utólag visszagondolva, apám nagyon lepukkant állapotban volt.
Szóval mire észbe kaptam, új férfi állt a házhoz egy nálam 6 évvel idősebb fiúval. Lett egy apám és egy bátyám is. James már 18 éves volt, mikor beköltözött apjával a házunkba. Nem néztem jó szemmel, hetekig hozzá sem szóltam. Ha kérdezett, nem válaszoltam, ha segítséget várt, elengedtem a fülem mellett. Gyűlöltem őt és az apját, aki mindenáron át akarta venni apám szerepét.
Erőszakos volt, néha durva is, de fizikailag sosem bántott és ez sokkal rosszabb volt bármilyen verésnél. Annyira elfajultak a dolgok, hogy amikor nagykorú lettem, fogtam a gondosan összecsomagolt cuccaimat, hagytam egy levelet anyámnak - amiben bocsánatot kérek tőle – és elhúztam a városba.
Egy ideig a metróállomásokon csöveltem, énekeltem, aztán munkát találtam egy bisztróban a város legforgalmasabb szakaszán. A pénzből, amit kerestem lakást béreltem – persze nem egy palotát – és beiratkoztam egy olyan egyetemre, amik a fiatal anyákat segítik. Jó, hazudtam, nem vagyok anya, de muszáj volt tanulnom. Szóval 22 évesen lediplomáztam és nyelvész lett belőlem. Főleg halott nyelvekkel foglalkozom, az egyiptomival, az ókelta nyelvekkel (gall, keltibér) és a fejembe vettem, hogy megfejtem a sumér nyelvjárást is, de most ismerkedem az indián nyelvvel is. De csak másodállásban, mert friss diplomásként nehéz ebben a szakmában. Ezért dolgozom a bisztróban.
Most is, mint mindig, eszméletlen sok vendég gyűlt a kis helyiségbe, amit dohány, szesz és a fűtött erotika töltött be.
-Két perc uram és adom a gin tonic-ját. – Mosolyogtam bájosan az előttem homlokráncolva álló férfihez. Vaskos ujjait a pulton járatta idegesen, majd amikor elé toltam az italt, borravaló nélkül távozott a tömegben. -
Szemétláda… – Motyogtam magamnak, miközben a hűtőben kutattam sör után. Mély, reszelős hangra figyeltem fel. A pult túlsó végéből jött az ismeretlen ismerős hangja. Mintha valahol már hallottam volna vagy csak a képzeletem és az emlékeim játszanak velem.
A hanghoz lassan arc társult, ahogy kilépett egy köpcös férfi takarásából. Felálltam a guggolásból, eligazgattam a ruhámat, ujjaimmal végigszántottam barna tincseimen és ajkaimra mosolyt varázsoltam. Az ő arca is ellágyult, pedig néhány tized másodperccel ezelőtt még komoly volt és tekintélyt parancsoló. Tett felém pár bizonytalan lépést és amikor már szinte biztos volt benne, hogy én állok előtte teljes életnagyságban, elmosolyodott és öles léptekkel a pulthoz igyekezett.
-2 éve nem láttalak. – Jegyeztem meg hangomban egy kis csalódottsággal és elé toltam egy üveg sört. Szemem végigfutattam arcán, a ruháján és meg kellett állapítanom, hogy semmit sem változott. Ugyanaz a James Carlson, mint akit 24 hónappal ezelőtt otthagytam feldúlva a S.H.I.E.L.D központjában. A bátyám azért keresett fel, mert idegen nyelvezetű tárgyra bukkantak a Kalahári-sivatag északi részén, amely erős radioaktív sugárzást bocsátott ki magából. Mint utóbb kiderült, egy kelta ládikát találtak, benne egy hatalmas urán darabbal, melyre furcsa betűk voltak vésve. Na ezt kellett nekem lefordítanom és ezért a mai napig hálaimát rebeghet nekem a S.H.I.E.L.D.
-Szégyellem is magam, hogy megint egy munka miatt kereslek fel, de mentségemre legyen, legalább megint látlak. Jól nézel ki Ginny. – Kortyolt bele a sörbe, majd el is tolta magától. –
]Munka időben nem is ihatnék. 10 perc múlva legyél a bisztró mögötti sikátorban. - Mikor látta arcomon a meglepettséget, elnevette magát. –
-Beszéltem a főnököddel… siess. – Kifizette a sört, busás borravalót hagyott és eltűnt a tömegben.
Először mérges voltam, amiért csak akkor képes meglátogatni, ha a puccos és szupertitkos kis csapatának segítség kell, de aztán beláttam, hogy a puccos szupercsapatnak hála, legalább 2 évente felkeres.
Nem teketóriáztam, ledobtam a kötényt, felmarkoltam az aznapi jattot, a pulton át távoztam és kiléptem a szakadó esőbe, hogy a sikátor felé vegyem az irányt. Persze mire odaértem már megint a kis team várt, éjfekete öltönybe bújtatott férfiak, meg egy hatalmas autó, melynek kényelmén a bátyám és egy férfi utazott.
A kocsiba szállva megtudtam, hogy ismét találtam egy dobozt a Kalahári sivatagban, csupán azzal a különbséggel, hogy ezúttal üres volt. Hatalmas mennyiségű uránium került ki belőle, mely egy nukleáris atombomba alapja lehet.
-Remek, én nem vagyok szuperhős, csak egy nyelvész, fogalmam sincs, hogyan állíthatnám meg. – Esett a hangulatom hirtelen a földre és ott is maradt.
-Dehogynem Ginevra, megtudja állítani. Csupán annyit kell tennie, hogy lefordítja nekünk a szöveget. A doboz belsejében találtunk egy írást, talán gall, bár ezt maga pontosan tudni fogja. Teljesen már írásjelekből áll, mint azok, amik a doboz külsejét borítják. Ebből arra következtetünk, hogy létfontosságú a megtalálása szempontjából. Ezért kérjük a segítségét. Meg kell találnunk… – Tagolta a mondat utolsó három szavát, bennem pedig megindult egy ismerős érzés… az izgatottság.
Nem volt kérdés, hogy elvállalom e vagy sem. Igazából nem tehettem mást, el kellett vállalnom.
Kezdőlap 
Kedd Aug. 04, 2015 12:40 pm by 
Tárgy: Arianne Penelope Blanchard † 
