Are we friends or are we more? || Dan & Roxy

Tárgy: Are we friends or are we more? || Dan & Roxy Szer. Jan. 30, 2013 5:28 pm

To Daniel Parker

Are we friends or are we more?

Egy unalmas, sulis nap.Semmi érdekes nem történik, csak a rutin dolgok. Hm. Jól hangzik, mi? Egyáltalán nem. Sőt. Még csak most kezdődött, de máris elegem van belőle. Legszívesebben elszöknék, jó messzire, bár kétlem, hogy annak jó vége lenne. Bár, az is lehet, hogy észre se vennék, hogy eltűntem. Egyszer majd meg kell próbálnom. Hátha. Végül is, mi hiányozna innen? A suli? Nem. Barátok? Nincs olyan sok. Ő? Igen. Haha. Ez vicces. Úgy tekint rám, mint bárki másra, mégis azt hiszem, hogy ez köztünk más. Komolyan. Normális vagyok én? Nem. Várni egy srácra, akit ha meg is kapnék, max. egy éjszakára lennék neki jó, és ennyi. Ő erről híres. A legrosszabb az, hogy én hülye módon, oda, meg vissza vagyok érte. És csak remélem, hogy Ő erről semmit sem tud. Nagyon, nagyon remélem.
- Huppsz. Bocsi, kicsit elkalandoztam. - néztem fel a srácra, akinek sikeresen neki mentem. Hát. Ez a Sors. Igen, az előbb említett szoknyavadász állt előttem teljes valójában. Hogy lehetek én ennyire..ennyire... szerencsétlen?

♥

Roxy and Dan

Az iskola sajnálatos módon az olyasfajta dolgok közé tartozik, amit ki nem állhatok. Szerencsémre van néhány ismerősöm, akik gyártanak hamis orvosi igazolást, ha szépen megkérem Őket, de ennek is megvan a maga rossz oldala. Elvégre nem lehetek beteg minden héten, okosan kell beosztanom az egy évre eső szabadnapjaimat. Idén még csak egyszer lógtam, annak is már vagy két hónapja. Jó ötlet lett volna szabaddá tenni a mai napomat, esetleg a hetemet, de valamiért mégsem tettem.
A tanárok miatt sosem aggódtam, még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ők észre sem veszik, ha hiányzom. Na, nem mintha annyira csendes gyerek lennék, a tanárok túl vakok. Ez biztos, hiszen sokszor óra közepén is azt csinálok, amit akarok. Ha úgy döntök, hogy nekem ki kell mennem, elszívni egy cigit, akkor azt csinálom. Egy szarházi sem szól be érte. Bár az idióta gyökerek, akik fiúknak nevezik magukat szúrós pillantásokkal ajándékoznak meg általában, de arra sem méltatom őket, hogy ezen felhúzzam magam. Irigy parasztok, akiknek nincs jobb dolguk, mint engem vizslatni amolyan „meghalsz köcsög” tekintettel.
- Semmi gond, Roxy. – sóhajtottam fel, mikor a szóban forgó lány szó szerint belém ütközött a folyosón. Félszegen rámosolyogtam, majd nekidőltem a szekrényemnek. Általában – vagyis mindig – a lányokat csak egy éjszakára „használom fel”, de Roxanne-nal más a helyzet. Vele még sosem próbáltam kikezdeni, és terveim szerint nem is fogok. A miértjét nem tudom, talán csak túl jó ahhoz, hogy megrontsam.

230;; diamonds;;

To Daniel Parker

Are we friends or are we more?

Őszintén szólva utálom magamat. Utálom, hogy a szívem kiakar ugrani a helyéről, amikor közel van hozzám. Utálom, hogy nem tekint rám sehogy. Utálom, hogy semlegesebb vagyok neki, mint a matek tanár. És a legjobban azt utálom, hogy egy suliba járunk. A felejtés nehéz, ha minden nap szembe jön veled a folyosón, mindennap hallasz róla valamit, és kétnaponta rá veszi magát arra, hogy nagylelkűen hozzád szól, te pedig átkozod magadat, amiért két szó is boldoggá tesz, ha azt csak neked intézi. És őszintén? Azon kívül, hogy párszor neki mentem, semmi különös dolog nem történt köztünk. Én mégis úgy érzem, hogy van köztünk valami. Ez azért fura nem? Vagyis. Ha köztünk nincs is semmi, bennem van. Másfél éve, kereken.
- Rég beszéltünk... Mi újság veled? - kérdeztem mosolyogva, és csak reméltem, hogy nem intézi el, egy 'semmi érdekes'-sel, mert abba ott, előtte halok bele. Lehet, hogy már beteges az iránta érzett.... nem is tudom minek hívjam pontosan. Legyen mondjuk az, hogy az iránta táplált érzéseim. Ez így a biztos...

♥

Roxy and Dan

Sok ember, ha meghallja azt, hogy Daniel Parker már rögtön tudja, kiről van szó. A lányok, akiket már úgymond „feléltem” mind elmesélték a kalandjukról barátnőknek, tesóknak, rokonoknak, egyéb ismerősöknek, pozitív, és negatív dolgokat egyaránt. Néha ez a népszerűség már rettenetesen idegesítőnek számít, főleg olyankor, ha nem tudok végigmenni az utcán anélkül, hogy legalább tízen azt ne mondanák: „Nézd, az ott Daniel!” Az ismertté válásom legelső szakaszaiban még imádtam ezt, minden lányt kihasználtam, aki önként felkínálkozott. Sokszor akkor is én nyertem, ha a lánynak semmi kedve nem volt hozzám, elég volt egy szívdöglesztő mosoly, s máris a lábam előtt hevert.
Ma már ez nincs, meguntam, hogy szinte minden nap mással vagyok. Egy ideje arra is rájöttem, hogy a lányok eszesebbik fele ki nem állhatja az olyan srácokat, mint én. Bevallom, néha fáj, ahogy sokan beszélnek rólam, hiszen nem ismernek, vannak, akik szemtől szembe még nem is találkoztak velem. Mégis elítélnek, csupán arról a pár mondatról, amit mások hordtak össze rólam. Nem tudják, hogy honnan jöttem, fogalmuk sincs, milyen érzelmi háttér van a tetteim mögött, de azt hiszik, ismernek. Oké, tudom, nem szép dolog, amit az utóbbi négy-öt év folyamán műveltem, de valahogy muszáj volt levezetnem a feszültséget, ami felgyülemlett bennem.
- Ja, régen. Mostanában nem látlak sokszor. – bólintottam helyeslően. – Nem történt semmi új, csak a szokásos. Veled? Biztos volt valami érdekesség az elmúlt időben. – mosolyogtam rá a lányra. Valójában hazudnék, ha azt mondanám, hogy Roxy mindig is közömbös volt számomra, de erről Neki nem kell tudnia. Bár néha azt érzem, Ő átlát a szitán, látja a szememben és megérti mindazt, ami miatt olyan vagyok amilyen, kétlem, hogy valaha is hasonlót érezne, mint én.

272;; boyfriend;;

To Daniel Parker

Are we friends or are we more?

Ha az ember leáll valakivel beszélgetni, nem éppen akar kiugrani a szíve a helyéről, ugye? És nem kell erőlködnie, hogy ne remegjen a keze, és ne ingjon meg néha a lába. Mindenesetre fura lenne, ha álló helyzetből hirtelen csak úgy, elesnék. Bár néha úgy érzem, nem bírom tovább a parfümje illatát. Imádom amikor közelebb jön hozzám, és mélyen beszívhatom azt a jellegzetes illatot.
A legjobb viszont az, hogy ha van egy barátnőd, aki tud mindenről, és állandóan a fejedhez vágja, hogy "Jézusom Roxanne, te vak vagy! Komolyan nem látod hogy néz rád?!" oh, ez a legfelemelőbb érzés a világon. De, sajnos tényleg nem értem mit akar ezzel. Mégis hogy nézne rám? Sehogy. Átlagosan. Ebbe bele fogok őrülni...
- Ühüm. Értem. - bólintottam válaszára. Miért van az, hogy nem tudok normális emberek módjára gondolkodni? Mindig mindenbe egy kicsivel többet képzelek bele. Ez már fájdalmas, komolyan.
Hogy mi történt velem? Hiányoztál, hiányoztál, hiányoztál, és szeretlek. Oké, ha ezt most kijelenteném, biztos, hogy ezentúl messziről elkerülne.
- Minden a régi. Semmi sem változik, és egy-két emberrel kapcsolatban, ez iszonyúan rossz érzéssel tölt el... - most miért? Nem muszáj tudnia, hogy Róla van szó! Hogy lassan át megyek egy idióta tini lányba, aki a hétvégét azzal tölti, hogy azt találgatja vajon mit csinál, és amikor megtudja, hogy mit csinált szó szerint álomba sírja magát.

♥

Roxy and Dan

Életemben talán egyszer voltam szerelemes, de még az sem volt igazi. Természetes, hogy óvodában minden töketlen kis srác belezúg egy csoporttársába, de ez sosem nevezhető szerelemnek. Nem is tart sokáig, nálam csupán két nap volt, utána pedig soha többé nem is láttam a csajt. Jobban mondva, lehet, hogy szerepel az „áldozataim” nem létező listáján, de ez már egy másik kérdés. Visszatérve az eredeti témához, nem csak hogy szerelmes nem voltam, még barátnőm sem volt soha. Nem tehetek róla, az elkötelezettségi problémáim miatt inkább igyekszem kerülni a tartós kapcsolatokat, és idáig az sem történt meg, hogy egy csajt kétszer éltem fel. Egy éjszaka, aztán csináljon, amit akar. Volt, aki miattam szakított a pasijával, de Ő sem dobogtatta meg különösen a szívem.
A csajokat legtöbbször az óvszerhez hasonlítom. Egyiket sem szokás kétszer használni. Egy személlyel találkoztam eddig, aki ezt megcáfolta. Ő volt Roxanne, aki fogalmam sincs miért, de különös hatással volt rám. Ennek az ismeretlen érzésnek a legjobb és egyetlen barátom, Pete issza meg a levét, hiszen van olyan nap, amikor nem is tudok másról beszélni. Csak Roxy-ról. Bár Pete figyelmesen végighallgat, a hozzászólása mindig ugyan az: „Hagyd már a fenébe!” Talán igaza van, hiszen ezer másik lány van még, aki engem akar, de mégis úgy érzem, valamiért kötődöm Roxy-hoz.
- Tudod Roxy, az emberek néha azért nem változnak, mert nem tudják, hogyan viszonyuljanak Hozzád. Tőled függ minden. Érted? – mosolyogtam rá, s minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy szomorkás arca láttán ne lépjek közelebb, és öleljem át.

244;; i want;;

To Daniel Parker

Are we friends or are we more?

Hogy hogyan viszonyuljanak hozzám? Tőlem függ? Hát, akkor drága ha már ennyire tőlem függ, azt akarom, hogy most azonnal csókolj meg! - gondoltam magamban, de persze hangosan azért mégsem jelentettem ki. Kissé furcsán vette volna ki magát. Még akkor is, ha legbelül másra sem vágytam. Megőrülök! Nem Roxanne, te már így is totálisan megőrültél. Jönne ezzel Charlotte, drága barátnőm, aki nincs éppen a legeslegjobb véleménnyel Danny-ről. Oké, igazából senki sincs nagyon jónak nevezhető véleménnyel róla, rajtam kívül. Hát, igen. Szerény személyem, aki totálisan bele van zúgva. Kezd elegem lenni magamból.
- Lehet, hogy igazad van, Dan. De, néhány ember egyszerűen... - hangom elhalkult, és elnéztem Danny mellett, majd folytattam - egyszerűen nem tudom, hogy hogyan néz rám. Charlotte szerint vak vagyok, de én tényleg nem veszek észre semmit. Tényleg semmit. És amikor csak találkozunk.. legszívesebben megcsókolnám, megölelném, és soha többé nem engedném el Őt. - észre sem vettem, és könnyek gyűltek a szemembe. Gyenge vagyok? Meglehet. De így érzek. Szeretem őt.

♥

Roxy and Dan

Kevesen tudják, hogy már rég nem vagyok az a bunkó paraszt, aki régen voltam. Összesen talán ketten, de a többiek nem is érdekelnek. Csak annak a véleménye számít, akit szeretek, a többiek mind le vannak szarva. Roxanne véleménye sokat számítana, de sajnálatomra semmit nem tudok arról, hogy mit gondolhat rólam. Néha úgy érzem, csak empátiából kedves velem, máskor meg elhiszem, hogy Ő tényleg megért. Fogalmam sincs, hogy mi ez az érzés, ami hozzá köt, de hiába próbálok, egyszerűen nem tudok megszabadulni tőle. Van, hogy emiatt már úgy érzem magam, mint egy tini liba, aki azt hiszi, megtalálta élete szerelmét. Egyre többször kapom magam azon, hogy Roxy-ra gondolok, elmerengek azon, hogy vajon mit csinálhat, kivel van, és hasonlók. Ilyenkor legszívesebben pofon csapnám magam, hiszen ép eszű 18 éves srác nem gondol ilyesmire.
Mikor észrevettem, hogy Roxy szemébe könnyek gyűlnek, akaratlanul is végigsimítottam az arcán. Vártam, hogy ellökje a kezem, s miután ez nem történt meg, közelebb léptem hozzá, és a derekánál fogva magamhoz húztam.
- Ha a srácot jól rakták össze, akkor tuti, hogy Ő is hasonlóképp érez. De ha nem mondod el neki, akkor sosem talán sosem tudod meg. – mosolyodtam el félszegen, de legszívesebben nekem is bőgni lett volna kedvem, mikor felfogtam szavai súlyát. Roxy szerelmes valakibe, aki minden bizonnyal nem én vagyok.

213;; magic;;

To Daniel Parker

Are we friends or are we more?

A szívem ki akar ugrana a helyéről, olyan gyorsan ver, hogy azt hiszem' mindjárt szívmegállásom lesz, és ezentúl komoly tahikardiás beteg leszek. A kezeim önálló életre kelnek, és és átkarolják Daniel nyakát. Közelebb húzódom hozzá, arcom a vállába fúrom, és próbálok megnyugodni. De ez most életem legnehezebb feladatának tűnik. Lenyugodni, amikor álmaim pasija a karjaiban tart? Lenyugodni, amikor tudom, hogy ez nem jelenti neki azt, amit nekem? Apránként elhúzódok tőle, és bár nehezemre esik, de a szemeibe nézek. Miért ilyen igazságtalan az élet? Nem értem. Mit tettem?
- Köszi a biztatást, de kétlem, hogy jobb lenne, ha elmondom neki. - kínosan elnevettem magam, és félre néztem. A távolba meredve rá jöttem, hogy ez így ne mehet tovább. Ha egyszer szeretem Őt, akkor mi a francnak titkolózok? Maximum kiderül, hogy nem vagyok az esete, de úgy is könnyebb lenne elfelejteni, minthogy kétségek között vergődöm, és minden vágyam az, hogy az érzéseimet viszonozza.
- Oké, most olyat mondok, amire lehet, hogy a legjobb az lenne, ha nem válaszolnál... - kezdem, és leveszem magamról az eddig engem ölelő karokat, és hátrálok egy-két lépést - akiről beszéltem, az... Te vagy... - suttogok, majd megfordulok, és lassan elindulok. Ennyi. Kimondtam. De nem bírnám ki, ha most elutasítana...

♥

Roxy and Dan

Roxy szavai pár másodperc erejéig visszhangoztak a fejemben. Kikerekedett szemekkel, a meglepettségtől megbénulva meredtem magam elé, nem foglalkozva azzal sem, hogy a lány szép lassan elindult az ellenkező irányba. Álmomban sem mertem volna ilyesmit hinni, mindvégig azt gondoltam, Rox okosabb annál, minthogy engem szeressen. Szeretet… Összesen egy, talán két ember van a világon, aki tud feltétel nélkül igazán szeretni. Elbírja viselni a baklövéseimet, és esze ágában sincs megváltoztatni. Nem érdekli, hogy egy éjszaka hányt lányt viszek szobára, nem nyilvánít bűnözőnek a füves, drogos ügyeim miatt, hanem azért szeret, aki vagyok. Az álbarátaim, akik x éve azért küzdenek, hogy Pete helyébe léphessenek, gyökerek. Rohadtul nem értenek semmit, nem bírják felfogni, hogy Pete a barátságunkat nem a boltban vette. Majdhogynem 10 évbe is beletelt, mire igazán meg tudtam bízni benne, és hogy rájöjjek, számíthatok rá.
Most pedig belibbent a képbe Roxanne, akit egyszerűen nem tudok hová rakni. Az érzéseim iránta furcsábbak, mint amit akkor éreztem, mikor megtudtam, hogy miért nincs apám. Mindig is többre tartottam annál, minthogy egy olyan senkiházi tag iránt érdeklődjön, mint amilyen én vagyok. Elrettentő példának ott volt az összes csaj meséje, akit már megfektettem. Soha többé nem keresem, csak arra az egy éjszakára kellett, hiába zaklat, lerázom, szívtelen fasz vagyok, satöbbi. Akkor mégis hogy a francba képes szeretni?
- Roxy! – kiáltottam utána, s csuklóját elkapva magamhoz rántottam. A fejemben továbbra is kavarogtak a furcsábbnál furcsább érzések, de muszáj volt kiderítenem, melyik is a valós. Szememet lehunyva követelőzően csókoltam meg, derekát átkarolva szorítottam magamhoz. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi más rajta kívül.

254;; believe;;

Roxy & Dan

Azt hittem, hogy a szívem ki fog ugrani a helyemről, amikor végre elmondom Neki az igazat? Igen. Viszont ha akkor ki akart ugrani a helyéről, erre az érzésre fel kéne találni valamilyen új szót. Ugyanis a szívem már a torkomban dobog, és minden amit eddig hittem, rendíthetetlenül, biztos voltam benne, hogy rám sem nézne, valamilyen különös okból kifolyólag, csak velem nem kezdett ki, így mondhatom, váratlanul ért. Nem tudom eldönteni, hogy mégis miért teszi, miért viselkedik úgy, ahogy most velem? Mert ha az a célja, hogy nyugodtan bolondnak nyilvánítson bárki, akivel beszélek erről, akkor azt kell hogy mondjam, elérte a célját.

A szívem a torkomban ver, zúg a fülem, és lassan nem hallom a saját kusza gondolataimat sem. Mintha a világ egy csapásra megszűnt volna, csak mi lennénk, ketten. Na persze, ez csak egy tévképzet, egy megmagyarázhatatlan érzés. Kicsit olyan, mintha nem is én irányítanám a testemet. Daniel nyakát átkarolva, felszabadultan csókolom vissza a fiút. Ha most lehetne egy kívánságom, azonnal tudnám, mit kívánnék. Maradhatnánk így, az idők végezetéig? Vagy ez túl nagy kérés lenne? Minden bizonnyal. Gyerekes, hiú, és reménytelen. Levegő után kapkodva váltam el a fiú ajkaitól, mert akármilyen nehéz is volt, megfulladni mégsem akartam. Hitetlenül néztem bele csillogó, barna szemeibe, választ kutatva bennük, de nem láttam semmit. Ez most kb. úgy hangzott, mintha boszorkány lennék. Hm. Nem is rossz ötlet. Bűbájok, mágiák, és máris lenne egy két egyén, akit szívesen békává varázsolnák. Meg akartam szólalni, esküszöm, de egy hang nem jött ki a torkomon. És lassan már úgy nézhettem ki mint egy hal. Brr. Remek.
- Ezt.. én nem értem... - ez az! Végre! Tapsot kérek! Oké, nem kell taps, mert a hangom számomra is ismeretlen volt. Olyan halk, és komolyan, mintha egy kisegér cincogott volna.

TDKAU | Elnézést a hatalmas késésért. |

Roxy and Dan

Úgy csókoltam Őt, mintha csak az életem múlna rajta. Eszem ágában sem volt elengedni, hülye lenni, és menni hagyni egy ennyire csodálatos lányt. Akkor ott ráébredtem, hogy talán mégsem Anyu az egyetlen és utolsó nő a világon, akit tudok még teljes szívemből szeretni, és nem csak játékként használom. Szükségem volt Roxy-ra, jobban, mint talán bárki másra valaha. A tudat, hogy engem szeret, megrészegített, pedig már vagy kismillió hasonló esetben volt részem. Sajnos Cynthia, az osztályom legjobban tartott csaja is csak legalul mozgatott meg bennem valamit, feljebb semmit sem éreztem. Pedig megtette ő is, elmondta, hogy szeret, az mégsem hatott rám olyasmiképp, mint Roxy vallomása. Legszívesebben kiálltam volna a tetőre, s elüvöltöttem volna mindenkinek, hogy szeretem, de ehelyett csak lágyan csókoltam. Derekánál fogva úgy kapaszkodtam belé, mint egy kisfiú az anyjába, reméltem, hogy soha többé nem kell elengednem.
Zihálva, a vágytól elsötétült tekintettel döntöttem homlokát az övének, s csak még jobban szorítottam magamhoz.
- Mit nem értesz ezen? – morogtam kissé kilépve az álomvilágból, de a szorításon nem engedtem. – Sajnálom Rox, de én nem tudom kimondani azt, amit Te – nevettem el magam kínosan, s kissé hátrébb húzódtam. Soha, még egy embernek sem jutott eszembe olyasmit mondani, hogy szeretem. Anyunak sem, hiszen Ő tudta nagyon jól, hogy így van, Pete-nek sem, mert az már kissé buzisnak tűnne. A sok ribancnak, akiket az évek során megfektettem meg mi a halálnak kellene ezt mondanom? Legtöbbjüknek még a nevét sem tudtam, az égvilágon semmi okot nem adtak arra, hogy szeressem őket. Tudtam, nagyon jól, hogy Roxy más, de nem voltam képes bevallani neki, amit érzek - Nem tudom, de remélem, elhiszed, ha azt mondom, hogy én is hasonlóképp érzek – csókoltam meg újra, ezúttal rövidebben.

278;; hear me now;;

Roxy & Dan

Kérdése teljesen jogos volt. Mit nem értek ezen? Valószínűleg én vagyok az egyetlen lány ezen a bolygón, sőt talán az egész univerzumban, aki nem érti, azt, ami amúgy teljesen egyértelműnek tűnik. Mert, végül is, ha egyszer megcsókolt, akkor gondolom, ő is hasonlóan érez. Vagy nem, mindössze engem is szeretne kipipálni a képzeletbeli listáján. Miért kell ott lennie mindig ennek a 'vagy'-nak a fejemben? Esküszöm, ez a szó idegesítőbb, mint a 'de'. Pedig az sem a kedvencem...

Nem nevettem el magam, még csak mosoly sem kúszott az arcomra... Mindössze néztem, ahogyan Dan "felnevet". Tudom, hogy milyen, nem is vártam, hogy a nyakamba ugorjon, és azt kiabálja, hogy 'szeretlek!'. Jól esett volna, de nem vártam ilyen reakciót. Akkor nem is vele lettem volna ott, hanem valaki mással, egy külsőre tökéletes utánzattal, aki viszont belsőleg egyáltalán nem hasonlít arra a srácra, akit én szeretek. És úgy viszont, az egésznek nem lett volna semmi értelme.
Mintha csak egy - szó szerint - hatalmas kő esett volna le a szívemről, mikor azt mondta, hogy ő is hasonlóképp érez. Őszintén, már-már arra számítottam, hogy elküldd melegebb éghajlatra, de csalódnom kellett Jó értelemben. Azt hiszem, ennél jobban nem is reagálhatott volna arra, mai mondtam neki.
- Értem Danny, és elhiheted nekem... nem számítottam arra, hogy kimond. - mosolyodtam el halványan, hisz' ez így volt igaz. Nem vártam, mert tudtam, hogy akkor csak egy hiú ábrándot kergetnék, mert Ő nem fog nekem ilyet mondani. Talán soha. Bár, talán egyszer megérem, hogy azt mondja, szeret, de ha nem, nekem az sem számít, ha velem lesz. Viszont... mindig ki kell használnunk minden alkalmat arra, hogy azzal legyünk, akivel akarunk, ugye? És én sem fogom most ezt elszalasztani. A legkevésbé sem érdekelnek mások pillantásai, akik már megakarnak ölni, sem az, hogy van néhány egyén, aki már most elkönyvelte, hogy én vagyok 'Parker új kurvája'. Megpusziltam az arcát, végig az álla vonalát, a száját, majd a nyakát kezdtem csókolgatni, aztán ismét a szájához hajoltam, és lágyan megcsókoltam. Mosolyogva húzódtam el tőle, és ismét szájon pusziltam. Nem bírtam elszakadni, igazából soha senkitől, és semmitől, amit, vagy akit szeretek. Nem ment, soha, az életem során, de... mit bánom én? Ilyen vagyok, és kész.
- Szeretnék, de nem tudok mit mondani.. - elmosolyodtam saját hülyeségemen, na, meg persze, inkább bénaságomon, majd megpusziltam az orrát. Semmi kétség. Megőrültem.

Round & Round | <3 |