Grace & Milo

Igazán, csak azt akarom mondani, hogy „Atyaúristen Minnie, befognád csak egyetlen, kibaszott pillanatra és megennéd végre azt a rohadt joghurtot helyette??”. Szerintem embertelen, hogy milyen keveset eszik. És csak mondja, mondja, mondja, a joghurt meg szépen lassan cseppfolyóssá olvad, ahogy figyelem a poharat. Magam elé nézek, a tálcám mellett kocogtatom a ceruzával a füzetemet, azt az elátkozott lapot, amin valahogy semmi használhatót nem sikerült megörökítenem. Minden olyan borzalmasan sután fest. Ügyetlen vagyok. Megvan hozzá a képzeletem, de nem tudom lemásolni a fejemben kergetőző képeket. Idegesítő. Ha egyedül rajtam múlik – és ki máson múlna? -, ezekből a tervekből a végén még semmi nem lesz. Az én lelkemen fog száradni a suli darab bukása. A gondolattól a gyomrom is görcsbe áll, mire látványosan eltolom magam elől a tálcát a kajával együtt, pedig eszem ágában sincs szolidaritásból nem enni Minnie mellett, de most nem megy. Még alig telt el öt perc az ebédszünetből, alig ettem talán öt kanállal a levesemből, és nem megy.
Rég elvesztettem már a fonalat, miről is beszél ez a lány már megint ilyen undorral a hangjában, kedvetlenül figyelem az ákombákomjaimat, amik nem tartanak sehova sem. Persze ilyesmiről nem lehet beszélni Minnie-vel, mert a legkevésbé sem érdekli, hogy mi történik a dráma klubban. Ha mondjuk arról lenne szó, hogy milyen ruhában kell mások elé lépnie…az érdekelné, de eszem ágában sincs belerángatni a darabba. Szeretem, de kő kövön nem maradna.
- Grace, figyelsz te egyáltalán?
Nem, nem igazán. Szórakozottan bólogatok, ennyi mindenesetre elég is, hogy szó ne érje a ház elejét. Legalább a kérdést felfogom, ha mást nem is. Nekem annál sokkal égetőbb a problémám, mint az, hogy mi szárítja ki a hajamat. Kit érdekel a hajam? Nem mintha túl sok mindent tudnék kezdeni az enyémmel, úgyhogy ennyit erről. Sírni szeretnék. Sikítani, toporzékolni, vagy helyette inkább egy varázspálcát, amivel azt hívok életre, amit csak szeretnék…mennyivel egyszerűbb lenne minden! Már rég kész lennének a díszletek. És a jelmezek. Ez utóbbi viszont még mindig a kisebb probléma. Hogy lehet, hogy mindenkinek csak a szája jár, nem a keze?
Nem bánnám, ha nem rajtam csattanna minden, de már megszoktam. Túlságosan is érdekel. Mások nem aggódnak ennyit rajta, de engem érdekel, azt akarom, hogy jó legyen, és kész. Frusztráltan zongorázok az asztalon, és a semmibe meredek, ahelyett, hogy tényleg leghalványabb jelét is adnám annak, hogy valakivel egyoldalú beszélgetést folytatok. Aztán rájövök, hogy nem is igazán a semmibe meredek. Nem. Én egy bizonyos valakire meredek. Egy bizonyos valakire, aki meglehetősen lelkesen firkál maga is valamire az orra előtt, hogy alig látni az arcát, de én bizony tudom, hogy kicsoda. Megvan ez a kellemetlen szokásom, amivel általában a frászt hozom mindenkire – előszeretettel képzelem azt, hogy nemzetközi kém vagyok. Ne nevess, jó? Az a lényege, csak annyi, hogy szeretem figyelni az embereket, és random dolgokat megjegyezni róluk. A nevüket, hogy melyik évfolyamba járnak, hogy mit szoktak enni a menzán, hogy milyen fura, vagy nem fura ruhákat hordanak, milyen hangos és milyen zene szűrődik ki a fülesükből, mit titkolhatnak…és a többi. Jó, jó, egy ekkora iskolában ez nyilván nem nagy kunszt, szinte mindenki tudja mindenki nevét, még ha úgy tesz, mintha nem is tudná…titkokat is nehéz itt tartani. De nem lehetetlen. Én már csak tudom.
- Minnie? Találkozunk órán, jó? – azzal felkapva a cuccomat, a tálcát ott hagyva, faképnél hagyom a lányt, aki szinte még a mondatát sem tudja befejezni, és úgy indulok meg Milo felé, mint aki legalábbis háborúba vonul. Ha már kémnő vagyok, miért is ne?
- Szia! – a legelbűvölőbb Grace-mosolyomat igyekszem bevetni, miközben leülök vele szemben kérdés nélkül.

Néha elgondolkodom, hogy az emberek miért hiszik rólam azt, hogy népszerű vagyok. Vagyis…inkább miért hiszik el? Miért elég nekik az, hogy Minnie-vel az önjelölt méhkirálynővel lógok, meg Livvel, aki valójában akármelyik iskolai csoportban megtalálná a helyét, ha akarná? Én viszont egyértelműen más vagyok. Én tanulok. És szeretem a dráma csoportot. Szeretem a stréber, és igenis szeretem a furcsa dolgokat is. Én tudom, hogy más vagyok, néha viszont az az érzésem, hogy másoknak fogalmuk sincs arról, hogy ki vagyok én, mit szeretek, és mire vagyok képes. Nem tudom, hogy ez így oké-e. Nem tudom, hogy akarom-e, hogy így legyen. De hogy mondhatnám el nekik, amikor az egyik legfontosabb dolgot nem szabadna elárulnom soha senkinek? Még csak soha nem járt nálunk senki sem, mióta tavaly visszajöhettem a suliba. Nem szabadna ilyen telhetetlennek lennem. Ugye nem?
Ilyen hülyeségeken agyalok megint, miközben vigyorogva bámulok vissza Milora, mert…vajon tudja, hogy ki vagyok, még úgy felszínesen is, vagy halvány lila gőze sincs, és legszívesebben azonnal menekülőre fogná a dolgot? Nem tudnám hibáztatni érte. De mindezekkel együtt azt sajnos nem engedhetem meg neki. Mert én bizony tudom, hogy Milo Howlandnak hívják, hogy végzős, de ami most itt nekünk a legfontosabb: hogy messze leköröz, ha a kézügyességünkről van szó.
- Milo, ugye? – tettem a hülyét, mert ha valószínűleg előadnám neki, hogy márpedig ő is azon emberek közé tartozik, akiket random meg szoktam figyelni, tuti elcseszem a két perccel ezelőtt még nem is létezett mestertervemet. A terv most már viszont nagyon is él, és eszem ágában sincs elszúrni. Úgy érzem most, hogy ez az egyetlen esélyem van arra, hogy kimásszak ebből a slamasztikából és a tengernyi feladatomból, amiket természetesen mind önkéntesen vállaltam, de nem szégyen, ha bevallom, hogy segítségre van szükségem. Jobban bízok ugyan abban, amit én csinálok, de ha egyszer bebizonyosodott, hogy nem megy ez nekem olyan jól…? Nem hagyom, hogy a büszkeségem a projekt minőségének rovására menjen.
– A nevem Grace Violet, gondolom nem ismersz, de…de úgy hallottam, hogy elég ügyesen bánsz a ceruzákkal és tollakkal, úgyhogy reméltem, hogy segítesz nekem. Illetve a dráma csoportnak. Nem lenne olyan nagy dolog…annyira. Meggyűlt a bajom a díszletekkel. Azt hiszem egy kissé béna vagyok hozzá…nem kell csatlakoznod hozzánk, vagy ilyesmi, de nagyon jól jönne egy segítő kéz – minek is köntörfalaznék, valószínűleg pontosan érzi, hogy nem ártatlanul fecserészni ültem le ilyen határozottan épp az ő magányos asztalához. Az ölemben a mutatóujjaimat a középsőre kulcsolom, és nagyon igyekszem levakarni a vigyort a képemről, mielőtt még ijesztő lennék. Őszintén kétségbeesettnek szeretnék látszani, hogy lássa ő is, nem lenne szép dolog nemet mondania…