can't take my eyes off you - jeff & levi

Diák Hozzászólások száma : 7

- Nem volt igaza akkor sem… - tettem még hozzá az előző monológomhoz, habár nem ismertem volna be, hogy valójában már fogalmam sem volt arról, hogy mi is váltotta ki belőlem azt, hogy újabb beszédet tartsak. Nyilván onnan indulhatott, hogy bekapcsoltam a tévét, majd kapcsolgatás közben megláttam egy táskát egy lány vállán. Pontosan olyan táskát, mint amit valamelyik nap láttam, miközben órára tartottam. Szóval erről közvetlenül eszembe jutott, hogy milyen szemét módon viselkedett velem a tanár, és ezt ecsetelgettem néhány szaftos mondaton keresztül.

Nem mintha nem lennék tökéletesen tisztában azzal, hogy már legalább öt perce egyetlen szavam sem jutott el az agyáig. Ő azt hiszi, hogy nem veszem észre, hogy mikor nem figyel oda rám, de mindig ugyanazt az arckifejezést veszi fel ilyenkor. Szörnyen idegesítő, de most legalább nem rontotta tovább a helyzetét azzal, hogy végig bólogatott közben. Még jobban utálom azt, amikor én ezt szóvá teszem és már a végén felemelem a hangomat, de ő meg csak halálnyugodtan küld el a fenébe gondolatban.

Viszont most megint csak felidegesítem saját magamat, aztán lerendezek egy veszekedést teljesen egyedül a fejemben, mert egyébként biztos vagyok abban, hogy tudom, hogy mit mondana bizonyos dolgokra. Ami egyébként teljesen hülyeség, hiszen a legtöbbször fogalmam sincs arról, hogy miért csinál vagy mond valamit.

- Úristen… - pontosan úgy váltott át a hangom egy sokkal magasabb frekvenciára, mint ahogyan mindig szokta, amikor nagyon ideges vagyok vagy nagyon félek valamitől. Most ez a kettő egy időben volt megtalálható nálam, habár itt még nem döntöttem el, hogy teljesen indokolt-e az, hogy ideges legyek. – Ez mi az isten? – kicsit előre hajoltam, miközben diszkréten oldalba vágtam, hogy végre felkeltsem a figyelmét, ha már eddig nem voltam elég érdekes hozzá. – Mondd, hogy csak egy szőrös Alien farka – nyöszörögtem egy kicsit, miközben a szőrös testrészt bámultam. Aztán hirtelen megmozdult és így már láthattam az egészet. – Te komolyan vettél egy macskát?

Diák Hozzászólások száma : 8

Én tényleg figyeltem arra, amit mondott. Legalábbis valahol tényleg hallottam, meg felfogtam az egészet, csak közben… mégsem. És nem azért, mert nem lett volna érdekes, egyszerűen csak túlságosan lefoglaltak a saját gondolataim, és nem volt erőm és energiám, hogy rá is eléggé figyeljek. De azért igyekeztem úgy tenni, és reméltem, hogy nem vett észre belőle semmit. Bár volt egy olyan érzésem, hogy valami különleges érzéke lehet hozzá, és egyből rájön, mikor kalandozok valahová máshová, és nem csak rá koncentrálok. Esélyes, hogy azt hiszi, hogy ez azért van, mert nem érdekel, hogy mi van vele, de… tényleg nem erről volt szó.

Kicsit összerezzentem, amikor hangja valami egészen más síkon szólalt meg, mint ahogy normális állapotában szokott. Rápillantottam, és lassan felvontam a szemöldökömet, azt pedig már meg sem említettem, hogy azért fájt, ahogy belém könyökölt. – Egy Alien farka…? – fintorogtam egyet, aztán elnevettem magam. És próbáltam visszafogni magam, hogy elmúljon, de egyszerűen csak annyira vicces volt a reakciója, hogy nem bírtam abbahagyni.

- Ne haragudj… - mondtam még mindig halkan nevetve, amikor sikerült megfelelően lenyugodnom, aztán csak rápillantottam, és megköszörültem a torkomat. – Igazság szerint… - kezdtem kissé elnyújtva. – Nem vettem, hanem… kaptam – megvontam a vállamat, és elgondolkoztam az arckifejezésén. De nem voltam olyan hangulatban, hogy elemezgessem, hogy mit is látok, szóval inkább csak folytatattam. – Anyámnak van egy szomszédja, és el akarták vinni őket a… - félrebillentettem a fejemet, mert hirtelen nem jutott eszembe az a szó -, tudod a… - megint tartottam egy kis szünetet - , sintérhez– bólintottam párat, aztán elmosolyodtam. – Ott meg megölték volna őket, szóval… így került hozzám – megvontam a vállamat, aztán felvettem a macskát, és az ölembe ültettem. – Tök cuki – rávigyorogtam az állatra, és lassan simogattam őt. – Bár még… nem igazán van neve, nem tudom, hogy mi illene hozzá – félrebillentettem a fejemet, aztán csak rápillantottam. És mintha halványan rémleni kezdett volna, hogy nem annyira van oda a macskákért. De akkor már mindegy volt.

Diák Hozzászólások száma : 7

- Valószínűleg akkor sem figyeltél oda rám, amikor elmondtam neked, hogy allergiás vagyok a macskákra – a kelleténél kicsit ingerültebben sóhajtottam fel, aztán felé fordítottam a fejemet. Annyira elegem volt már abból, hogy nem figyelt rám oda, de a legrosszabb az volt az egészben, hogy ezt nem mondhattam ki, mert akkor megint azt hallgathattam volna, hogy megint túlreagálok mindent és többet gondolok magunkról, mint amik ténylegesen vagyunk. Mivel mi természetesen nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az érzéseinkről kezdjünk egy magyarázni, és ezzel nem is lenne semmi gond, ha nem lennének ilyenek. – Legközelebb rejthetnél pisztáciát a sütimbe, attól még lehet meg is halok – bólintottam egyet, és a macskaallergiával ellentétben ez még igaz is volt. Velük csak annyi volt a problémám, hogy egyszerűen nem tudom elviselni őket. Rosszul érzem magam a társaságukban és tényleg… Egyszerűen csak utálom őket.

Én sem szoktam a környezetében olyan emberekről beszélni, akiket nem bír, mert megértettem, hogy nem akar hallani róla. Most meg nem vagyok képes eldönteni, hogy az lenne a rosszabb, hogy annak ellenére vett egy macskát, hogy nagyon jól tudta, hogy ki nem állhatom őket. Vagy az, hogy éppen soha nem veszi a fáradságot arra, hogy bármit is megjegyezzen, ami elhagyja a számat a társaságában.

- De amúgy… - kezdtem bele, miközben fintorogva az állatra pillantottam. Láttam az utálatot azokban a ronda kis szemeiben. – Egyáltalán nem kell ezt csinálnod – mondtam komolyan, majd röviden megráztam a fejemet, aztán csak annyi idő múlva szólaltam meg, hogy kiderülhessen, hogy érti-e, hogy egyáltalán mire gondoltam ezalatt. – Én őszinte szoktam lenni veled… - kivéve a macskás ügyet természetesen, de az most lényegtelen. – Gondolom néha ez is a bajod, de értékelném, ha csak elmondanád, amit akarsz. Mert ez így nem tetszik nekem – bólintottam egyet, aztán megint kezdtem azt a furcsa dolgot érezni, mint amit akkor szoktam, amikor valamit teljesen túlanalizálok. – Szóval, ha nem akarod, hogy többet idejöjjek, akkor csak mondd meg. Nem kell szerencsétlen.. – megköszörültem a torkomat. – Gonosz és sátáni állatokat eszközként felhasználni hozzá. Csak mondd, ha nem akarsz velem lenni. Majd elfogadom, nagy fiú vagyok már – azt hiszem ez volt a mai legnagyobb hazugságom.

Diák Hozzászólások száma : 8

Már megemlítettem volna neki, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy nem allergiás a macskákra, aztán felhozta azt a pisztáciás dolgot, és inkább csöndben maradtam. Tulajdonképpen fogalmam sem volt arról, hogy allergiás egyik vagy másik dologra. És… kicsit hülyén éreztem magam. Mert tényleg úgy tűnt, hogy nem érdekel, és… közben pedig szó sem volt ilyesmiről. Én csak… nem vagyok túl jó az elkötelezettségekben, és azért is próbálom kerülni őket. Ami nem túl jó dolog, ha azt nézzük, hogy nagyjából az egész világunk erre épül.

- Csak… feledékeny vagyok, nem arról van szó, hogy nem figyeltem – mondtam tiltakozásul, de még én is éreztem, hogy mennyire gyengére sikerült. De még mindig jobb, mintha egy szót sem szóltam volna. Aztán mégis úgy gondoltam, hogy jobb csendben maradnom. Tulajdonképpen a megszólalásommal sem javítottam semmit a helyzetemen, akkor már tökéletesen mindegy volt, hogy kiejtek-e még pár hülyeséget a számon.

Félrebillentettem a fejemet, és ahogy utána újra megszólalt éreztem, hogy ez már nem a macskáról szól, vagy éppen arról, hogy nem figyelek eléggé. És utáltam, hogyha ezt felhozza, talán azért, mert… én sem teljesen voltam tisztában azzal, hogy mit érzek, és mit akarok. Halkan sóhajtottam, amikor ez tulajdonképpen be is bizonyosodott és egy pár pillanatig még csendben ültem ott a macskával az ölemben.

- Nem azért hoztam el a macskát, hogy elüldözzelek vele – megráztam a fejemet, és rápillantottam. – Ha ilyesmi tervem lenne, akkor azt nem ilyen eszközökkel csinálnám, hanem… megmondanám – bólintottam egyet nagyon lassan. – És azt hittem, hogy ismersz annyira, hogy ezt tud – kicsit megvontam a vállamat. – Viszont azt tényleg nem tudtam, hogy allergiás vagy rájuk, szóval… akkor gondolom, visszaadom őt – félrebillentettem a fejemet, aztán felálltam a macskával együtt, és bezártam őt a WCbe, aztán megmostam a kezemet is, és visszamentem hozzá. – Bár… akkor valószínűleg megölik őt – tettem még hozzá halkan magamnak, aztán újra rápillantottam. – És… én is őszinte vagyok veled, és... eltüntetem őt akkor, tényleg.

Diák Hozzászólások száma : 7

Bizonyos időközönként mindig rádöbbenek arra, hogy mennyire szükségem lenne arra, hogy legalább egy kicsit szociálisabb irányba változtassam meg a személyiségemet. Vagyis nem is ezzel van probléma, hiszen én imádok társaságban lenni. Vannak azok az emberek, akiknek csak annyi van meg belőlem, hogy imádok nevetni meg poénkodni, aztán nagyrészt állandóan mosolygok. Ők szeretnek velem lenni, hiszen még csak kis dózisban volt részük. De vannak azok is, akiknek egy kicsit több jutott már belőlem és miután igazán megismertek, a lehető legmesszebbre menekültek. Ő az egyetlen ember, aki még mindig szóba állt velem azután, hogy körülbelül egymilliószor leharaptam a fejét semmiségek miatt. Habár lehet, hogy még mindig csak a szex miatt van itt. A szex egyértelműen csodálatos.

- Természetesen, mindig teljesen odafigyelsz rám… - motyogtam a lehető leghalkabban, és utána reménykedtem is abban, hogy nem hallotta meg, hogy mondtam valamit. Vagy ha hallotta, akkor nem értette meg.

Aztán csak figyeltem, ahogyan elvitte azt a macskát és a kezdeti nyugalom mellett rájöttem arra, hogy megint elcsesztem. Olyan volt, mintha tényleg megtett volna valamit csak azért, mert én megkértem arra. Ez pedig nem olyan dolog, amit az ember megtesz valaki olyanért, aki egyébként semmit sem jelent neki. Nyilván megint sokkal többet képzelek bele ebbe az egészbe, és majd ugyanúgy kiengedi majd, ha elmegyek. Sőt, egyértelműen arra várhat jelenleg, hogy én menjek el.

- Ne haragudj… - sóhajtva hátradőltem és az ölembe húztam egy párnát, amit aztán átöleltem. – Igazából nem vagyok allergiás a macskákra, csak elképesztően utálom őket. Ha van egy mellettem, mindig azt érzem, hogy kapargatják az undorító kis karmaikkal a nyakamat – mondtam, miközben illusztrációképpen végighúztam a körmeimet a nyakamon. – Szóval, ha ez most lelki terror akart lenni, nálam nem fog működni. Nem foglak állatgyilkosságra kényszeríteni, mert ennyire azért nem vagyok kegyetlen, de… - felé fordítottam a fejemet. – Nem igazán viselne meg, ha eggyel kevesebb sátáni szörnyeteg lenne a világon. De azért jól esik… - éreztem, hogy lassan egy mosoly jelent meg az arcomon, miközben kinyújtottam felé az egyik kezemet. – De... – hatalmas sóhajtás. – Tartsd meg, nincs jogom ahhoz, hogy akármire is kötelezzelek. Csak tüntesd el valahová, ha itt leszek. És nem érek hozzád, ha macskaszőr lesz a ruháidon.

Diák Hozzászólások száma : 8

Én tényleg próbáltam nem meghallani, amit mondott, de… képtelen voltam rá. És lehet, hogy úgy tűnt, hogy csak eleresztettem a fülem mellett, de közben még sem. Tudom, hogy vannak hibáim, és közéjük tartozik, hogy nem tudok túl sokáig egyetlen dologra koncentrálni. Nem az ő hibája, hogyha mond valamit, egy idő után csak… elmegy a fülem mellett, egyszerűen csak túl gyorsan kalandozok el. Pedig általában még érdekelt is amit mondott, és még így is elfordult. Csak halkan sóhajtottam egyet, és tényleg nem mondtam rá semmit, mert… nem igazán tudtam, hogy mit lehetett volna.

Egy pillanatig azért sajnáltam szegény macskát, de vannak fontosabb dolgok is, mint ő, bármennyire is szimpatikus volt a kis bociszerű foltjával a pofikáján. De nyilván túl fogom tenni magam rajta, egyébként sem vagyok annyira nagy állatimádó. Tényleg csak azért hoztam el, hogy ne öljék meg.

- Inkább nekem kellene ezt mondanom… - kicsit megráztam a fejemet, és a szemébe néztem. Nem csak a macskára értettem, hanem… nagyjából úgy mindenre. Én csak reméltem, hogy ezt érezte is a hangsúlyomból. – És… tök mindegy, ha nem szereted őket akkor majd… keresek neki másik gazdát – bólintottam egyet, aztán eszembe jutott, hogy a nővérem biztos örülne neki. Vagy… ha ő nem is, akkor a kislánya biztosan, és kertes házban valószínűleg a macska is jobban érezné magát. Én egyáltalán nem azért mondtam ezt, mert olyan nagy áldozatnak tűnt, és meg akartam neki mutatni, hanem… tényleg miatta akartam.

- És különben sem lelki terror akart ám lenni… - halkan nevetve megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat, aztán picit megemeltem, és egy puszit nyomtam a kézfejére. – De ugye tudod, hogy az előbb még a kezemet is megmostam, nehogy valami bajod legyen…? – elvigyorodtam, és kissé félrebillentettem a fejemet, aztán egy pillanatra elgondolkoztam. – És… - kezdtem bele lassan, aztán felvontam a szemöldökömet, miközben folytattam -, azt tudod, hogy én mire vagyok allergiás?

Diák Hozzászólások száma : 7

Az ember általában meg tudja mondani, hogy miért szeret vagy éppen utál valamit. Mindig megvan az az apróság, aminek a hatására megjelennek bennünk azok az érzelmek, amiktől utána szinte lehetetlen megszabadulni. Én már annyiszor próbálkoztam azzal, hogy megpróbáljam kizárni az életemből. Néha egy hétig is sikerült, habár azokra a napokra nagyjából nem is emlékszem, hiszen úgy rémlik, hogy a legkevésbé sem voltam józan. Aztán megint az ágyában ébredtem és kezdhettem előröl az egészet, mintha semmi sem történt volna. És jelen pillanatban nem tudok csodálatosabb dolgot elképzelni annál, amikor a legelső dolog, amit reggel láttam, a mosolya volt. Ez pedig a legnyálasabb dolog, amire valaha is gondoltam, de… Mégsem tudok haragudni magamra emiatt. Legalábbis addig biztosan nem, amíg csak a gondolataimban teszem ezt.

- Szerintem az túl enyhe kifejezés, hogy nem szeretem őket – megráztam a fejemet, aztán kicsit közelebb csusszantam hozzá. – Utálom őket – mondtam teljesen komolyan, és legalább annyira sötéten, mintha egy halálhírt közöltem volna. Szokásom volt ezt csinálni, hogy aztán olyan aranyosan tudjak mosolyogni, amitől minden egyes ember elolvadna. Szóval most is csak ezt tettem, miközben végig abban reménykedtem, hogy ő is cseppfolyós legyen.

- Egy kibaszott tündér vagy – bólogattam, aztán elnevettem magam, amikor meghallottam a kérdését. – Ne haragudj, csak szörnyen reagálok, ha ilyen dolgokról beszélünk.. – mondtam, miközben a vállára hajtottam a fejemet. – Sőt, egyáltalán az meglepő, ha rólad beszélünk. Mert a beszélgetéseink nagyrészt csak rám korlátozódnak – és itt szomorúan állapítottam meg, hogy beteges módon majdnem az összes párbeszédünket fel tudtam volna idézni. – És tudom, hogy béna vagyok a témaelterelésben, szóval most úgy csinálok, mint aki meg sem szólalt eddig… - pontosan ugyanúgy sóhajtottam megint, mint már olyan sokszor tettem ezen a napon. - Fogalmam sincs, hogy mire vagy allergiás, mert még soha nem mondtad el nekem. Ha felmerült volna, emlékeznék rá. Ebben biztos vagyok.

Diák Hozzászólások száma : 8

Elnevettem magam, és próbáltam kizárni a fejemből, hogy mennyire hatott rám az, hogy közelebb jött. Hülye lennék, ha tagadnám magam előtt is, hogy örültem neki, és belül borzasztóan elégedetten vigyorogtam amiatt, hogy így most már több ponton is hozzáérthettem. Behatárolni, vagy szavakba önteni, amit éreztem, az nem ment volna, de az biztos, hogy egyértelműen jobban tetszett ez a helyzet, mint a pár perccel előbbi. És nem csak ahhoz volt köze, hogy közelebb volt hozzám, valahogy az egész… hangulat is jobb volt. Sokkal jobb.

Aztán már tudtam, hogy az a mosoly fog következni. Voltam már vele annyit, hogy ezt ismerjem, de… annyit még nem, hogy teljesen hidegen hagyjon a dolog. Amikor így mosolygott, legszívesebben csak szorosan átöleltem volna, és így maradtam volna, mondjuk úgy… örökké. Közben pedig utáltam, hogy ilyen dolgok járnak a fejemben, mert… annyira nem én voltam. És mégis. Ez pedig annyira összezavart, hogy gondolkodni sem akartam rajta többet.

- Na szép… még kis is nevetsz – elvigyorodtam, és egy puszit nyomtam az arcára, miközben az egyik kezemmel lassan a combján körözgettem. – De… szeretem hallgatni, ha beszélsz egyébként – félrebillentettem a fejemet -, még akkor is, ha néha elkalandozok – elmosolyodtam, és azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy még így is ő az egyedüli ember, akire egyhuzamban a legtöbb ideig figyelni tudok. És ez nagy dolog, még ha ő… nem is gondolná annak.

- Egyébként… - kezdtem bele lassan -, sokáig nem derült ki, hogy valamire allergiás vagyok, de amúgy… a máktól kiütéseim lesznek – félrebillentettem a fejemet, és közben rápillantottam. – Ráadásul… - észrevétlenül az ajkaimba haraptam, majd a másik kezemmel lassan végighúztam a nyakától a válláig -, pont ezen a részen – újra a szemébe néztem, és elmosolyodtam, aztán leeresztettem a kezemet, és próbáltam meggyőzni magamat, hogy nem olyan ám ez az egész helyzet, mintha egy romantikus filmet néznék. De… azért csak hasonlított rá.

Diák Hozzászólások száma : 7

A legszörnyűbb az egészben az, hogy nem tudnám megmondani, hogy mióta alakult így a kapcsolatunk. Akármennyire sokat gondolkoznék rajta, soha nem jönnék rá arra, hogy pontosan mióta is ismerem. Azóta „barátok” voltunk, mióta az eszemet tudom, szóval… Olyan megszokottnak tűnt az, hogy sokat vagyunk egymás közelében. Nem csak úgy egymással, hanem mindig viszonylag nagyobb társaságokban. Úgy gondolom, hogy nem is igazán lett volna lehetőségünk arra, hogy öhm… Mélyebb ismereteket szerezzünk egymásról.

Mondhatnám azt, hogy már a legelejétől teljesen odavoltam érte és mindig rá gondoltam lefekvés előtt, aztán ő töltötte ki minden kis részt a fejemben, miután felkeltem. Persze, ez egy hatalmas hazugság lenne. Az igazság az, hogy nagyon sokáig még csak fel sem merült bennem az, hogy máshogyan gondoljak rá. Nem vagyok büszke rá, de a véleményem róla nagyjából kimerült annyiban, hogy egy öntelt seggfejnek tartottam. Amivel igazából nem is tévedtem olyan nagyot, de hát ugye túl könnyű lenne, ha meg tudnánk szabni, hogy mit érzünk bárkivel kapcsolatban.

- Többször kinevetlek, ha ilyet kapok érte… - motyogtam ártatlanul mosolyogva, és ezen a reakciómon még én is meglepődtem. De mégis mit vártam volna magamtól egy olyan helyzetben, mint amiben akkor voltam? Akkor is szoktam érthetetlen dolgokat csinálni, ha közben nem matat a kezeivel elég kérdéses területeken. – De én meg imádok beszélni, szóval tiszta haszon.

Szóval, az előzőkön felül arra a bizonyos estére még mindig jól emlékszem, amikor elég durva fordulatot vett minden elképzelésem arról, hogy mit érzek vele kapcsolatban. Nem történt semmi különös, és nyilvánvalóan sokkal többet képzeltem bele az egészbe, mint ami valójában volt. Szörnyű napom volt, és végig biztos voltam abban, hogy velem már akkor semmi jó nem történhet. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, amiben tíz elefánt ült… Százszor. Sokat ittam, de azért nem annyit, hogy ne tudjak magamról. Iszonyatosan hangos volt a zene, és ő csak odalépett hozzám és semmit sem mondott, csak végigtáncolt velem egy számot. Utána megint meg sem szólalt, csak elment. És fogalmam sem volt, hogy miért csinálta ezt az egészet… De aztán másnap már teljesen más volt minden, amikor elmentünk a parkba a többiekkel. Aztán utána történt egy csomó dolog, és most csak itt ülök mellette, miközben bele sem merek gondolni abba, hogy vajon mi következik majd ezután.

- Ez nagyon szomorú, hiszen az az egyik legszebb részed – bólintottam egyet lassan. – Habár kétségtelenül gyönyörű a hasad is… - mondtam halkan, miközben ráérősen végighúztam az ujjamat, az imént említett testrészen. – De a szád is csodálatos – elvigyorodtam, aztán odahajoltam hozzá és nyomtam egy rövid csókot az ajkaira.

Diák Hozzászólások száma : 8

Nem igazán értettem én, hogy miért is van velem. Tudtam, hogy utálja, hogyha nem figyelek, hogy túl nyugodt vagyok, és még egy csomó minden más dolgot is fel tudnék sorolni. És most mégis itt van, és ha pár napig nem találkozunk, akkor… utána újra és újra. Egy ideig még próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy csak a szex miatt van ez, de én sem nagyon hiszem el már. Ha csak amiatt lenne, akkor simán lefeküdnék másokkal, és az sem zavarna, hogyha körülötte legyeskedik valaki. De mint kiderült szörnyen féltékeny vagyok, erről pedig eddig még nem is tudtam.

És egyébként sem mondtuk ki, de… attól még éreztem, hogy csak azért nem fogalmaztuk meg pontosan, hogy mi is van közöttünk, mert én nem akartam. Nem hiszem, hogy képes lennék az érzéseimről beszélni, de az se valószínű, hogy bármikor a közeljövőben így lesz. Vagy akár később. Nem az a típus vagyok, aki szeret kimondani dolgokat, és emiatt nem is vagyok túl jó benne. De az nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem léteznek, mert… a tettem mögött ott vannak. Csak nem mindig egyszerű értelmezni.

Továbbra is a combjára rajzolgattam, amíg ezen gondolkoztam. Tudtam, hogy tetszik neki, láttam a mosolyán, és kihallatszódott a hangjából is. –Ó, ha csak ilyet szeretnél, mondhatod is – éreztem, hogy egy mosoly kúszik az arcomra, és kicsit megvontam a vállamat. Még csak nem is tagadhattam volna, hogy mennyire tetszett az az ártatlan nézése. – Tudom, összepasszolunk – félrebillentettem a fejem, és csak pár pillanattal azután, hogy kiejtettem a számon esett le, hogy mit is mondtam. Tulajdonképpen végig se gondoltam, csak úgy… kicsúszott. És lehet, hogy jó volt.

Egy pár pillanatig csendben gondolkoztam, közben csak szórakozottan körözgettem a combján, és azon járt az agyam, amit az előbb mondtam. Halványan elmosolyodtam a rövid kis csókjára, és kicsit még közelebb húztam magamhoz. – Tudod, hogy… milyen vagyok – lassan bólintottam egyet, és vettem egy nagy levegőt. – És… nem sok embernek mondtam még ilyet, de… kedvellek – lassan rápillantottam, és a szemébe néztem. – Jobban, mint azt illene – kicsit félrebillentettem a fejemet, és éreztem, hogy már megint véletlenül az ajkamat harapdálom. – És csak… azt akartam, hogy ezt tud.

» Jeff Bramson ;
» levi colten ::