Alex & Wes - utcán

Alex

Néha, amikor az embernek unalmas órái vannak, szerez maga mellé két 15 éves zenélni tudó suhancot, akiknél van akusztikus gitár, és kezében egy akusztikus basszusgitárral kiül az egyik forgalmas külvárosi utcára zenélni. Persze Nirvana számokat adnak elő, mert annak van nagy sikere, ha egy nyakigláb, raszta Kurt Cobain-t énekel, és közben kalapban gyűjti a lóvét. Hogy miért teszem? nem azért, mert nincs hol laknom, vagy nincs mit ennem, csak pusztán kitettem a szalon ajtajára, hogy utcazenélni vagyok, aki akar tetoválást, az megtalál a Dowing Street-en, két suhanc társaságában. A raszta vagyok én. Szóval éppen az utolsó számunkat adjuk elő, ami mi más lehetne, mint a Come As You Are. Utána a két srác fogja a nekik járó részt, aztán lelépnek. Persze ismerem őket, mert ismeretlenekkel nem ülnék le, mert még a nadrágot is lelopják rólam. Szóval így vagyok, most, hogy vége az önálló kis unplugged délutánnak, felállok, elrakom a pénzt, és a sapkát is a táskámba, felveszem a hátamra az akusztikus basszert, és elindulok, valamerre. Először is veszek valami üdítőt, mert rohadtul megszomjaztam. A forró teám elfogyott a kis zenélés alatt, így most valami normális itóka után nézek, egyelőre alkoholtartalom nélkül, mert munkaidőben soha nem szoktam inni. Részegen nem szabad tetoválni. A közeli kisboltból kilépve megpillantok az utca sarkán egy ismerős hátsót. Na nem azért, mert közünk lett volna egymáshoz, hanem azért, mert csak ismerem. Lexi az. Mit ne mondjak, igazán jó segge van. Sőt. Szóval, meg is indulok felé. Lehetetlen nem észrevenni engem, hacsak az ember lánya háttal áll nekem. Ez két esetben szokott megtörténni. Az ágyban, és az utcán. Odaérek mögé, és eltakarom a szemét. Kíváncsi vagyok mi lesz a reakciója. De mivel nem akarom, hogy leüssön, belesuttogok a fülébe.
- Szeretnél egy intim tetkót, édesem? – vigyorgok, a hangom felismerhető, plusz ki szólítaná őt édesemnek? Nem sok mindenki rajtam kívül. Szóval, innen egyenes az út odáig, hogy kitalálhassa, hogy én vagyok az. De ha nem tudná, akkor elengedem a szemeit, és körbelépdelem, és megállok előtte, egy kör után.
- Hogy tetszel lenni, rég láttalak. – mosolyodok el, és közben beleiszok a narancslevembe. Persze a felét már eltüntettem. Tudok pusztítani. Nem is keveset.

Az ember azt gondolná, hogy egy pszichológiai problémákkal küzdő egyedeket nem engedik sehova se egyedül. Hát ez nem igaz. Jobban bele gondolva… a jövendőbeli tömeggyilkosok egy része is szabadon járkálhat és kelhet a városban. Jobb lesz vigyázni.
Kuncogva, szokatlanul vidáman hagyom otthon iszákos apámat. Fejembe csapom a kalapom és sétálni megyek a parkba. Ami nem nagy kaland így egyedül. Kivéve, hogy nagyban segít a házi feladat elkészítésében. Szóval kattintok egy párat. Hobbiból és kötelességből egyaránt. De semmi érdekfeszítő nincs két dugó kutyán kívül. Gyorsan odébb állok.
Érezted magad már egyedül egy nyüzsgő város közepén? Nem? Akkor nem jártál még nálunk. Az emberek annyira magukba zárkóznak. Fel se néznek fajtársaik arcába, nem is érdekli őket. Mióta lett a világ ennyire elfajultan érdektelen? Ennyire életunt? Erről is készítek pár kópiát. Innen is elszelelek. Nincs szükségem az ürességre. Azt magamban is találok. Lehet valaki tele az ürességgel? Mert én tele vagyok vele és eléggé egyhangú így.
S mintha meghallotta volna unott sóhajom, valaki befogja hátulról szemem. Először támadnék, de aztán meghallom a világ legnagyobb őrültjének hangját. Igen, pont rá van szükségem most!
- Köszi, már van! – nevetem el magam és vigyorogva várom, hogy körbe érjen. Szemeimmel követem mozgását. Nem szeretem, ha méregetnek, de Westől nem veszem fenyegetésnek. Velem eddig csak jó fej volt. A végén még azt is eléri, hogy bízzak benne. Talán…
- Jól tetszek lenni. – nem tudom levakarni a vigyort arcomról. Ennek a bolondnak hála megmakacsolta magát a mimikám. Nagy nehezen mosollyá szűkül a cápákat is megszégyenítő fog mutogatásom.
- És te, hogy tetszel lenni? Nem dolgoznod kéne? – kérdem udvariasan, de tudom a választ. A gitár a hátán elárulja, hogy nem rég éppen ének és pengető tudásával kápráztatta el Bristol népét. És őt ismerve nem volt egyedül. Kedveli a társas zenélést. Bár ezzel én is így vagyok. Jobb többen, mint egyedül.
- Kérhetek? – kérdem, de közben már veszem is el a poharát. Először bele szagolok. Semmi alkohol. Iszok egy kortyot, majd visszaadom a tulajdonosnak. – Köszi. Jut eszembe! A tetkó tényleg kellene, de nem intim zónára. – vigyorodok el. – Pár napja szeretnék egy szöveget, de még nem jutottam el hozzád vele. Gondoltam meg tervezhetnénk, ha már itt vagyunk. – vonok vállat. Remélem, segít és igent mond. Nem szeretném, ha idegen okozna kínokat nekem. Pláne úgy, hogy fizetek is érte!