now it's time to sail on | marcie & zack

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Tényleg csak arra volt szükségem, hogy kiszellőztessem a fejemet, és sétáljak egyet. Ezért is fogtam a pórázt, aztán jöttem el otthonról a kutyával együtt. Egészen biztos voltam benne, hogy ha hazaérek majd, akkor az egészből egy csodálatos veszekedés lesz, de abban a pillanatban nem érdekelt. És most… ahogy a parkba sétáltam lassan, most sem izgatott annyira, hogy még azon is idegeskedjem, vagy talán egyből hazamenjek, és megelőzzem az egészet. Szinte biztos voltam benne, hogy majd azt hallgathatom, hogy én sosem vagyok otthon, és biztos szeretőm van. Pedig kettőnk közül nem én vagyok az, aki félredug, nyilvánvalóan.

Megráztam a fejemet, aztán eszembe jutott, hogy milyen szívesen szívnék most el egy szál cigarettát. Ami elég furcsa, ha azt nézzük, hogy sose dohányoztam. Talán pont ezért kívántam meg most, nem igazán tudom. De annyira azért nem volt nagy ez az érzés, hogy megálljak a következő sarkon lévő kisboltnál. Pedig… egészen biztos voltam benne, hogy attól kiakadna Sandy. De jelenleg nem is terveztem, hogy túl hamar hazafelé veszem az irányt, és ez legbelül teljesen lenyugtatott.

Amikor a parkba értünk leültem egy padra, és megsimogattam a kutyát is. Ha előre gondolkodok, akkor kihozhattam volna neki valami játékot, és most tudnánk azzal játszani, így meg csak… Néz rám azokkal a hatalmas szemeivel. Persze ha rajta múlt volna, akkor kutyánk sem lesz… Egy apró fintor jelent meg az arcomon, és ezzel párhuzamosan éreztem, hogy Jack meglát valamit, és kicsúszik a póráz a kezemből. Hirtelen elindultam utána, de sokkal gyorsabb volt, és csak akkor értem őt utol, amikor már valaki más lábai körül kuncsorgott, és élvezte, hogy vele foglalkoznak.

- Khm, ne haragudj – köszörültem meg a torkom, és közben óvatosan megfogtam a pórázt. – Meglátott, és kitépte a kezemből a pó… - hirtelen abbahagytam, amit mondani akartam, és összeszűkítettem a szememet. – Miss… Spinster, igaz? – lassan elmosolyodtam, ahogy végigpillantottam rajta. Egészen biztos voltam benne, hogy ő az, bár… amióta utoljára láttam azért sokat változott. Már nem az a 17 éves lányka volt, akit akkor láttam, hanem kész nő, pedig… nem is volt az olyan régen. Vagy… az is lehet, hogy csak rosszul emlékszek?

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

Olyan éjszakám volt, ami után a legszívesebben csak a fejemre húztam volna a takarót és ki sem keltem volna az ágyból. Voltak olyan pillanataim, amikor rádöbbentem arra, hogy mennyire utáltam azt, amit minden nap csináltam. Nem mindig szoktam ám ennyire a szívemre venni, ha a konyhában mindenki velem ordítozik, mert egyébként belátom, hogy a legkevésbé sem rajtam múlik, hogy valami rosszul vagy jól sül el. És most sem ezzel volt a baj, mert bent még nem volt semmi problémám. Akkor romlott el valami nagyon, amikor hazajöttem és elővettem a telefont, aztán elolvastam azt a csodálatos sms-t, ami nemes egyszerűséggel csak annyit tartalmazott, hogy „szükségem van egy kis szabadságra, nem kellene többet találkoznunk. nem miattad. ne keress többet”.

Ez volt a legundorítóbb szakítós duma a világon. Nem mintha ez szakításnak lehetne mondható, hiszen még kapcsolatnak sem nevezhető az a néhány találkozás, amin már túl voltunk. Annyi volt a rossz az egészben, hogy én tényleg azt hittem, hogy kedvel engem. Elhitettem magammal, hogy láttam a szemében azt, hogy ebből még lehet valami. Aztán most ilyen visszataszító módon koptat le, mivel nyilvánvalóan félreértettem az egészet vagy találkozott valaki mással. Mégis mennyibe került volna, hogy legalább felemelje azt a rohadt telefont, hogy elmondja? Könnyebb leírni ilyen dolgokat? Vagy lehet, hogy sikerült már annyira kiismernie, hogy tudja, hogy nem hagytam volna annyiban, ha ilyeneket mond nekem.

Aztán amikor reggel kinyitottam a szemeimet, két apró orr bökdöste az arcomat. Szerettem, hogy ott voltak velem, mert nélkülük legtöbbször csak szenvedtem volna a múlton rágódva. Így pedig volt motivációm arra, hogy felkeljek és kimenjek. Amikor pedig ott voltam velük kint és a fűben ülve figyeltem, ahogyan játszottak, olyan… Egyszerűnek tűnt minden. Nekem pedig pontosan erre volt szükségem. Hajlamos voltam arra, hogy mindent túlbonyolítsak.

Most persze nedves volt a fű, szóval csak ott álltam teljesen egyedül és vártam, hogy végre visszaszaladjanak hozzám és mehessünk haza végre. Szerettem azt az elégedett kis tekintetüket, miután kitombolták magukat. Viszont most egy egészen más állat ügetett oda hozzám, amin eléggé meglepődtem, hiszen eléggé nagy változás volt az én kis apró kutyáimhoz képest.

- Hát te…? – kérdeztem tőle halkan, miközben megsimogattam a fejét. – Szegény kutya… - szaladt ki a számon, amikor észrevettem, hogy kitől szökhetett meg. Nem arról van szó, hogy bármiféle problémám lenne vele, csak vannak dolgok, amiket.. Na mindegy, ezekre nem most kellene gondolnom. – Látom, hogy körülbelül annyira tudod kézben tartani a kutyákat, mint a diákokat – elővettem a legszebb mosolyomat, és amúgy nem igazán zavart az, hogy letegeztem. Nem gondoltam, hogy abban a helyzetben lenne, hogy másként kellene tennem. Meg egyébként is, melyik ott tanuló diák nem álmodozott arról, hogy vele.. Szóval igen. – És Marcia, igen. Ettől a „miss-ezéstől” viszont rosszul vagyok. Még mindig.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Furcsa belegondolni, hogy ezt a lányt én 14 éves korától ismerem. És… elég sokan vannak ilyenek ebben a városban, de aztán találkozni velük az iskolán kívül, pár év múlva... Elég ritka az ilyen. Egyre kevesebbet tartanak már osztálytalálkozókat is, vagy… az is lehet, hogy csak én nem vagyok rájuk hivatalos. Mindenesetre ez most egy kicsit különös volt a számomra. De… inkább jó értelemben.

- Látom még… mindig olyan nagy a szád, mint akkor volt – elnevettem magamat, és bár először azt hittem, hogy furcsa érzés lesz tegezni őt, még sem volt az. Teljesen természetesnek tűnt, mintha mindig is így beszélgettünk volna. – Azok a… te kutyáid? – lassan felvontam a szemöldökömet, ahogy megláttam, hogy futva közeledik felénk két kisebb jószág. Főleg Jack mellett tűntek egésze picinek, de… így belegondolva, és újra Marciara pillantva, végül is… lehet, hogy van abban valami, hogy hasonlít a kutya és a gazdája. Nem csak… szokásaikban.

Egyébként… emlékszem, hogy akkor is kedveltem őt, amikor még a tanára voltam. Valahogy az egész személyisége olyan volt, hogy észrevetted őt a több száz diák között, aki szintén ugyanabba az iskolába járt. Minden bizonnyal ezért emlékeztem a nevére is. Mert bár a memóriám elég jó, azért… kevesek nevére emlékszek pár évvel később is. De ő mindig kitűnt, és bár… sokszor volt, amikor nem éppen jó értelemben, még így is azok közé tartozott, akiket biztosan az iskola egyik legnagyobb egyéniségei közé soroltam volna magamban, ha lett volna egy ilyen listám.

- Szóval… - kezdtem bele kissé elnyújtva, és közben fogalmam sem volt, hogy van-e kedve egyáltalán velem beszélgetni. Lehet, hogy ésszerűbb lett volna egyből eltűnni, de… én kíváncsi voltam. – Ezek szerint te itt maradtál… - félrebillentettem a fejemet, és közben szórakozottan a kutya pórázával játszottam. - Azt hittem, hogy nagyjából mindenki elmenekült innen valahová. Vagyis… párakról tudom is, hogy Londonban vannak, vagy elmentek még messzebbre. De… rólad nem tudtam semmit – elmosolyodtam, és félrebillentettem a fejem, aztán csak újra megköszörültem a torkomat. – De… gondolom, hogy van jobb dolgod is, mint… engem hallgatni, szóval… - halkan nevetve megvontam a vállamat. – Nem akarlak feltartani, vagy ilyesmi.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

Nem voltam biztos abban, hogy jó dolog-e az, hogy emlékezett a nevemre, hiszen az tény, hogy eléggé sokszor felhívtam magamra a figyelmet még akkoriban, viszont egyáltalán nem olyan dolgokkal, amikre ma büszke lenne az ember. Nem voltam az a tipikus rossz diák, nem volt rám jellemző az, hogy rossz társaságokba járjak vagy részegen járjak be órákra, mint ahogyan azt jó néhányan megtették. Csak nem voltam hajlandó semmi olyat megcsinálni, amit nem szerettem. Ezért volt az, hogy bizonyos tantárgyaim jegyei között mindig akkora eltérés volt, hogy állandóan azt kellett hallgatnom, hogy én egyébként teljesen jó képességű vagyok, csak nagyon lusta. Amivel én nem értettem egyet, hiszen mégis hogyan lehetne lustának nevezni valakit, aki egyáltalán meg sem próbálja?

Soha nem örültem annak, ha összefutottam olyan emberekkel, akiket még iskoláskoromból ismerek. Főleg akkor nem, ha tanár az illető… Mármint nem arról van szó, én kedveltem őt. Egyszerűen csak túltettem már magam azon az időszakon, és nem volt szándékomban újra felhánytorgatni. Hiszen ezekkel a régi ismerősökkel semmi másról nem lehet beszélni, csak a közös emlékekről a múltban. Aztán mindenki felvág azzal, hogy mennyit elért az életében, én pedig csak szépen bólogatok, miközben hallgatom őket. Mert én ugye mit is értem el azóta…? Igen, pontosan. Semmit. Soha nem értettem meg, hogy miért, de a diákok mindig is felettébb kedveltek engem, szóval még abban sem reménykedhettem, hogy elsétálnak mellettem az utcán.

- Ó, akkor tényleg emlékszel rám… - mondtam elgondolkozva, miközben újra a kutya fején simítottam végig. – Gyönyörű kutya. Habár gondolom nem sokat vagy vele, ha még soha nem láttalak itt – könnyebbnek tűnt az állatot nézni, hiszen ha végig rá néztem volna, bámulhattam volna felfelé, az meg egyrészt kellemetlen lett volna, másrészt meg nem is igazán vágytam rá. Arról mindig csak az jutna eszembe, ahogyan tőle is ugyanazokat a szentbeszédeket hallgattam végig, mint az összes többi tanártól. És én még mindig biztos vagyok abban, hogy a tanított tárgya iránti utálatomat magára vette. – Igen – válaszoltam tömören a kérdésére, miközben mosolyogva guggoltam le hozzájuk, hogy bekapcsoljam a pórázt. Nem egészen tudtam eldönteni, hogy ebben az volt-e a kellemetlenebb, hogy felülnézetből teljesen be lehetett látni a felsőmbe vagy az, hogy éppen megfelelő magasságban voltam ahhoz, hogy… Igen. – Mindkettőt az utcán találtam még régebben és befogadtam őket – nem akartam én állatmegmentőként beállítani magamat, és nem is voltam biztos abban, hogy miért volt szükséges ezt közölnöm vele. Nyilván azért, mert az én kutyáim számomra ugyanolyan gyönyörűek voltak, de az övé mellett elég furcsán néztek ki. Körülbelül úgy, mint ahogyan én festhettem mellette.

- Általában senki nem tud rólam semmit, én pedig örülök, ha ez így is marad.. – kicsit félrebillentettem a fejemet. – Felesleges elmenni csak azért, hogy olyan dolgokat csináljak, amiket utálok, egy olyan helyen, amit utálok. Így sem csinálom azt, amit szeretnék, de legalább itthon vagyok. Habár az ilyeneket nyilván nem érti meg valaki, akinek tökéletes élete van… - fogalmam sem volt, hogy ezt az utolsó mondatot miért tettem hozzá, mert igazából el sem hittem. Legalábbis nem akartam elhinni, hogy az ilyesmi létezik… És pont neki. – Én szívesen beszélgetek. Viszont leülhetnénk, fáj a lábam.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Nem tűnt túl lelkesnek, hogy találkozott velem. Nem mintha ez annyira meglepő lenne. Általában két csoportba lehet sorolni az emberek. Az egyikbe tartoznak azok, akiknek a gimnázium időszaka a legszebb dolog az életükben, és azok, akik még csak visszagondolni is utálnak rá. És meglepő módon azt hiszem, hogy az utóbbiak vannak többen. Mert csak azoknak volt olyan nagy élmény, akik a menők közé tartoztak, akiknek sok barátjuk volt, akiket soha nem utáltak. És ilyen elég kevés van.

Aztán gondolom, azért sem örül nekem annyira, mert sose kedvelte annyira azokat a dolgokat, amiket én tanítottam neki. És én meg mint tanára nyilván próbáltam az ellenkezőjéről meggyőzni. Persze nem sikerült, de… ez nem túl nagy meglepetés. Attól még pont elegen vannak azok, akik szeretik, és legalább azt elmondhatom, hogy én megpróbáltam meggyőzni róla, hogy milyen csodálatos is.

- Rosszul gondolod… - elmosolyodtam, aztán megvontam a vállamat. Egy pillanatig figyeltem, ahogy a kutyát simogatja, aztán rájöttem, hogy magyarázatot is adhatnék rá, hogy miért is van így. – Csak a másik park közelebb van a házunkhoz, inkább oda szoktam vele járni. És… ha ide is járnék, akkor sem biztos, hogy egy időben lennénk itt, szóval… – halkan nevetve megráztam a fejemet, és követtem a szememmel, ahogy leguggolt a kutyákhoz. Vaknak kellett volna ahhoz lennem, hogy ne vegyem észre, milyen tökéletes kilátásom lett így hirtelen, és… ahhoz meg hülyének, hogy legalább egy pillanatig ne nézzek oda. Ráadásul egy pillanatig sem éreztem ezt rossz dolognak, de… ez nem hiszem, hogy túl pozitív dolog.

- Aranyosak – elmosolyodtam, és most már a kutyákra is pillantottam. – Egyébként… - félrebillentettem a fejemet, és közben kicsit megsimogattam Jack fejét -, ezzel megleptél. Mármint… elég kevesen fogadnak be utcáról kutyát, és… nem hittem, hogy te közéjük tartozol – megvontam a vállamat, és aztán folytattam. – Pedig… nagyon szép dolog, tényleg – újra elmosolyodtam, és kezdtem azt érezni, hogy egy csomót beszélek, teljesen feleslegesen. Ezért inkább csak csendben maradtam, és figyelmesen hallgattam, amit mondott.

- Akkor… még jó, hogy én megértem – bólintottam egyet, aztán arra felé pillantottam, ahonnan az előbb jöttem. – Ott volt egy pad, üljünk le… - lassan elindultam, és közben egy picit megrántottam a kutya pórázát is, hogy kövessen. – Egyébként… felesleges olyan dolog miatt elmenni, amit itt is lehet csinálni… Úgy értem, hogy ha valaki mondjuk… - elgondolkoztam egy pillanatra, hogy milyen példát hozzak, és közben egy pillanatra félrebillentettem a fejemet. – Pultos egy éjszakai bárban, akkor lehet, hogy egy nagyobb helyen többet keresne, de annyival az élet is drágább ott, szóval… igazából nem érné meg – bólintottam egyet, miközben leültem, és rápillantottam. – Legalábbis... szerintem, de lehet, hogy nem értesz egyet.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

Az utóbbi pár évben olyan sok időt töltöttem el egyedül, hogy el is felejtettem, hogy milyen az, ha az ember tényleg beszélget valakivel. És az illető csak rám figyel, és semmi más nem számít. Talán sokan hülyeségnek tartják, de néhányan megértik azt, hogy akkor is lehet valaki magányos, ha rengetegen veszik körül. Szerintem ez még annál is rosszabb, hiszen nincsen fájdalmasabb annál, amikor azt érzed, hogy senki sem vesz észre. És senki sem ismer igazán, fogalmuk sincs arról, hogy valójában ki vagy. Pedig rám ez tényleg nem volt jellemző, mert nem is igazán lennék képes arra, hogy megjátsszam magam. Szóval mindebből csak annyit szeretnék kihozni, hogy nem volt lehetőségem arra, hogy megtanuljam, hogy mik azok a gondolatok, amiket ki szabad mondanom és melyeket illene inkább magamban tartani.

- És szerinted ezzel azt igazoltad, hogy törődsz vele? – kérdeztem, miközben lassan felvontam a szemöldökömet. – Az a hely szörnyű, ha legalább egy kicsit is szeretnéd, mindig ide hoznád – bólintottam egyet és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azt, hogy ez az egész cseppet úgy nézhetett ki, mintha arra próbálnám rávenni, hogy többet járjon ide. Ami egyébként egyáltalán nem lenne hülyeség, hiszen sokkal jobb a környezet, de inkább nem akartam tovább rontani a helyzetemen. Főleg úgy, hogy egyébként fogalmam sem volt arról, hogy hol lakik, szóval nagyrészt nem is tudtam, hogy ténylegesen hova szokta vinni. – Nem mintha jogom lenne ahhoz, hogy beleszóljak… Csak itt sokkal nagyobb a terület és szemetelni sem szoktak. Meg normálisabb emberek is járnak ide – mondja ezt az az ember, aki egyébként soha nem szokott szóba állni senkivel a kutyáin kívül.

- Nyilván nem is tartozom közéjük, mert én egy szívtelen dög vagyok, aki nem törődik senkivel, csak magával.. – motyogtam szinte alig hallhatóan, miközben végig azért imádkoztam, hogy ne hallja rendesen. – Fogalmam sincs, hogy ezt most miért mondtam, bocsánat – tettem még hozzá, hogy mentsem kicsit magam, habár lehet csak rontottam a helyzetemen, ha egyébként nem hallotta az előbbit, mert akkor most magyarázkodhatok, hogy mire mondtam. – Biztos azért van, mert megint kidobtak, ami egyértelműen az én hibám lehet – sóhajtva megigazítottam a felsőmet, aztán csak fintorogtam egyet. – Ne haragudj, ezt sem akartam mondani – erőtlenül felnevettem, aztán csak a távolban futkosó kutyákat kezdtem el figyelni. Könnyebb volt, mint arra koncentrálni, hogy mekkora idióta vagyok.

- Ez nem feltétlenül van így… - kezdtem bele, miközben leültem a padra. Egy ideig még próbálkoztam azzal, hogy úrinő legyek, de aztán átvette az irányítást a megszokás és csak felhúztam a lábaimat törökülésbe. – Iszonyatosan nagy különbség van aközött, ha itt vagy mondjuk pultos vagy pincér, vagy ha egy sokkal nagyobb városban. Mármint az ilyen menőbb szórakozóhelyeken valamennyivel nagyobb a biztonság, mert megéri a tulajnak, mivel annyi bevétele van, hogy akármit csinálhat. Itt meg simán egymásnak esnek a vendégek és el kell tűrnöd, ha a seggedet fogdossák – megvontam a vállamat, aztán eszembe jutott, hogy engem miért is rúgtak ki az előző munkahelyemről. Úgy állapítottam meg, hogy neki erről nem kell tudnia. – Szóval megéri elmenni, ha nem köt ide a család vagy ilyesmi – futólag az anyámra gondoltam, aki valószínűleg az ország másik felén enyelgett valami ismeretlennel, miközben apám nem is olyan messze tőlem ott ül a tévé előtt és azon gondolkozik, hogy mit rontott el. – Nem mintha nekem bármi okom lett volna arra, hogy maradjak… - mondtam, miközben leengedtem a hajamat. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet az, ha valaki azt csinálhatja, amit akar, házas és még gyerekei is vannak. Ha én hazamegyek, csak ez a két kis szörnyeteg vár, akik egyébként szeretnek, de azért… Más az, ha az embert tényleg várja valaki – már nem volt kedvem megint bocsánatot kérni azért, hogy össze-vissza beszélek, pedig nyilvánvalóan azt tettem.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

- Szóval… most leginkább azt próbálod bizonygatni, hogy milyen szörnyű gazdi vagyok? – elnevettem magam, és kicsit megráztam a fejem. – Csak mert… ahhoz képest, hogy valószínűleg nem tudod, hogy hova szoktam járni, elég jól csinálod – elismerően bólintottam párat, de közben elég jól szórakoztam. Egyáltalán nem rajta, csak vicces volt hallgatni őt, és közben nem azokra a dolgokra gondolni, amik miatt itt voltam, és amik várnak majd, ha hazaértem. – Egyébként… ritkán járok vele sétálni, mert elég nagy kertünk van. Most is csak azért hoztam el, mert így… volt indokom eljönni – megvontam a vállamat, és rápillantottam, de közben fogalmam sem volt, hogy ezt miért mondtam. Nem hiszem, hogy kíváncsi lett volna rá, mert szerintem még akkor sem érdekelte volna, ha éppen nem a tanára lettem volna, hanem csak egy ismerős. De már mindegy volt, kiejtettem a szavakat. – Különben… szerintem többet fogok idejönni, nagyon… szép – bólintottam párat, és próbáltam az előbbi képet kitörölni a fejemből, ami azóta ott lebegett a szemem előtt, mióta leguggolt.

- Én… egyáltalán nem gondoltam ilyesmire – rámosolyogtam, és kicsit félrebillentettem közben a fejemet. – Aki… állatokat fogad be, meg törődik is velük, az egyértelműen nem szívtelen dög, ebben biztos vagyok – hirtelen a feleségem jutott az eszembe, aki még azokat a macskákat is legszívesebben agyonütötte volna, akik úgy két éve jártak hozzánk. Sőt… igazából velem csináltatta volna, mert attól félt, hogy valamihez is hozzá kelljen érnie. Amikor már otthon is ilyeneken veszekszik az ember, ott már nem csak macskákról van szó… De aztán egy idő után már nem is jártak hozzánk. Legalább az a probléma megoldódott .

- Egyébként… soha nem csak egy ember hibája – egy pillanatra követtem tekintetemmel a kezét, ahogy megigazította a felsőjét, aztán a szemébe néztem. – Ha… nem is egyforma mértékben, de mindig hibás mindkét fél – éreztem, hogy egy pillanatra felemelkedik a kezem, és meg akartam érinteni, de még időben feltűnt, hogy mit csinálok, szóval csak megsimogattam a kutyát. – Egyébként… kedvel téged, másokkal nem ilyen barátságos – mondtam halkan nevetve és újra Marciara pillantottam, de aztán visszanéztem Jackre megint.

- Szóval akkor… pincérnő vagy? – felvontam a szemöldökömet, és hátradőltem a padon. Éreztem, hogy már kezdeném azt mondani, hogy ha kevésbé lett volna lusta, akkor sokkal többre vihette volna, de sikerült visszafognom a tanár énemet. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg erre van most legkevésbé szüksége. – De… ha ennyire megéri elmenni, akkor miért vagy még itt? – félrebillentettem a fejemet, és végigpillantottam rajta. Egy pillanatig még azon gondolkoztam, hogy vajon kiengedve, vagy felkötve volt jobb a haja, de nem igazán sikerült rájönnöm. Aztán az jutott eszembe, hogy nem túl tisztességes ilyeneket gondolnom, de igazából teljesen mindegy volt.

- Szerintem… ezt elég kevesen tudják elképzelni – halkan nevetve megráztam a fejemet. – De… az állatok azért is jók, mert ők nem fognak soha elhagyni. Legalábbis… a kutyák – elmosolyodtam, és megvontam a vállamat. – És… az sem mindig olyan jó, ha vár valaki, még ha… elég furán is hangzik – azt már nem tettem hozzá, hogy miért gondolom így. Mert valószínűleg tényleg nem érdekli, hogy mi az oka… Engem se izgatna, hogy a kétszer olyan idős tanárom mit gondol az életről. És… ezért sem értettem, hogy miért beszélgetünk még mindig.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

- Nem is kell tudnom, mert az összes többi hely borzalmas – halványan elmosolyodtam, miközben megvontam a vállamat. Én olyankor éreztem magamat a legöregebbnek, amikor a kutyáimmal sétáltam a városban, aztán betértünk egy parkba, és automatikusan elítéltem azokat a társaságokat, akik a padokon ülve füveztek. Talán azért ez a véleményem az egészről, mert én fiatalabb koromban is kimaradtam az ilyesmiből. Azt pedig nem akartam mondani neki, hogy azért szeretek ide járni, mert ide főleg a gazdag kislányok és az idősebbek hozzák a kutyáikat, hiszen a végén még félreértett volna. Én mindennek tartottam őt, csak öregnek nem. – Ráadásul nem lenne ám olyan nehéz kideríteni a címedet. Szinte az összes nőnemű tanítványod odavan érted, és el sem tudnád képzelni, hogy mire képesek – próbáltam nem elnevetni magamat, miközben eszembe jutott ezzel kapcsolatban néhány régi emlék. Nekem soha nem voltak ilyen korszakaim, mert egyszerűen nem vagyok az a plátói szerelmes típus. Viszont csodálatos látvány volt az, amikor végigment a folyosón, és az összes tekintet egyből rá szegeződött. – Mi az a hatalmas indok, amihez megéri felhasználni egy ártatlan ebet? – felvontam a szemöldökömet, aztán mivel kezdtem azt érezni, hogy talán túl messzire mentem a kérdezgetéseimmel, csak birizgálni kezdtem az ujjaimat, mint ahogyan minden egyes alkalommal tettem, ha idegeskedtem vagy zavarban voltam. Nem tudnám megmondani, hogy most ezek közül pontosan melyiket éreztem. – Örülök neki… - mondtam egyből, mindenféle gondolkozás nélkül, amit utána kicsit meg is bántam. Nem akartam idióta kislánynak tűnni, aki lesi minden mozdulatát. Nem mintha lehetőségem lenne rá, hiszen már évek óta nem is láttam. – A kutyád hálás lesz érte – tettem még hozzá. Csodálatos, helyzet megmentve.

- Aki állatokat fogad be, annak nincsen magánélete – úgy nevettem fel, mint aki nincsen teljesen tisztában azzal, hogy mennyire utálja, hogy ez a kijelentés rá is igaz. – Aztán majd úgy végzed, mint azok a félelmetes macskás nők, akik el sem férnek a lakásukban a cicáktól – fintorogva elképzeltem magamat egy halom macska alatt, és bár ne tettem volna. Habár legalább nem lennék teljesen egyedül. Ez egyértelműen pozitív. Viszont az mindenképpen negatív, hogy már eljutottam arra a szintre, hogy ezt pozitívnak lássam.

- Hát, kezdem azt észrevenni, hogy egyértelműen az én hibám, hogy senkinek nem kellek az utóbbi időben – lassan megráztam a fejemet, miközben már végleg feladtam azt, hogy foglalkozzak azzal, hogy mit beszélek. Élveztem azt, hogy végre tényleg beszélgetni tudok valakivel. Aztán majd feláll és elmegy, ha annyira unja vagy elege van belőlem. – Mármint, mióta alkalmazom azt a szabályt, hogy senkivel nem fekszek le a harmadik randiig, szinte senki nem akart még másodjára sem találkozni velem. Örülj, hogy házas vagy, lehetetlen ismerkedni ezen a helyen – ráérősen odapillantottam arra a hatalmas kutyára és csak mosolyognom kellett. – Ő teljesen barátságos, csak félreérted. Meg mások is félreértik, azért nehéz kijönni vele.. De egyébként egy tündér – bólintottam lassan, aztán elmosolyodtam. Könnyű dolgom lenne, ha így menne ez az emberekkel is.

- Akkor is ugyanilyen lenne az életem, ha régen órákat ültem volna a könyveim fölött. Nem azon múlik, hogy az ember hogyan boldogul az életben, hogy megtanulta-e, hogy mi történt több száz évvel ezelőtt – mondtam elgondolkozva, mivel biztos voltam abban, hogy már fejben lerendezte a szokásos tanárbeszédet. – Fogalmam sincs igazából. Próbáltam már elmenni, de aztán mindig itt kötöttem ki… - hátradőltem még, mielőtt felé pillantottam volna.

- Amikor hazamegyek esténként egy teljesen üres lakásba, szerinted nem azt képzelem el mindig, hogy milyen lenne, ha valaki várna rám? – kérdeztem halkan. – Ha nem ugyanazt a sorozatot nézném a tévében minden átkozott este… Aztán minden egyes este csak bámulom, hogy milyen üres mellettem az ágyam.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Én tényleg ritkán sétáltam a kutyával. Csak akkor mentünk ki vele, ha a gyerekek is szerették volna… Ez pedig időszakosan merült fel bennük, aztán pár hónapig eszükbe se jutott, hogy menjünk ki vele. De most egyértelműen örültem, hogy így döntöttem, és annak is, hogy ide jöttünk. Ha nem is volt teljesen helyes dolog, hogy így éreztem, akkor sem tudtam volna rajta változtatni. És nem is akartam. Talán ez volt a legrosszabb az egészben. – Egyébként… egyre durvább a helyzet – félrebillentettem a fejemet. – Mármint… régebben el se tudtam nagyon képzelni, hogy így viselkedjenek, most meg… szinte minden héten van valaki, aki… felajánlja magát a jobb jegyért – fintorogtam egyet, és rápillantottam. – És… igazából azért csinálják, mert valakinél ez nyilván működik is, ez a… szomorú – halványan elmosolyodtam, aztán rájöttem, hogy ez valószínűleg egy cseppet sem érdekli őt, és inkább nem folytattam tovább.

- Leginkább az, hogy… ne kelljen otthon lennem – félrebillentettem a fejemet, és rápillantottam. Egészen biztos voltam benne, hogy nem illik ilyeneket kérdezgetni, mégis… ahelyett, hogy zavart volna a dolog, inkább… csak rokonszenvesebbé tette őt a számomra. – Én is örülök neki… - halkan nevetve megráztam a fejemet. – Vagyis… - lassan a kutyára pillantottam, és rávigyorogtam. – Azt hiszem, hogy leginkább akkor Jack örül neki – azt pedig csak gondolatban tettem hozzá, hogy nem csak a kutya találkozik szívesen ilyen… csinos lányokkal. Ezért csak megköszörültem a torkomat, és figyelemelterelésképpen a hajamba túrtam.

- Vagy… gyerekei vannak – tettem hozzá én is nevetve. – De egyébként szerintem nem feltétlenül kell magányosnak lenned ahhoz, hogy állatokat fogadj be – egy pillanatra elgondolkoztam, és közben a közelben játszó kutyákat figyeltem. – Egy… csomó fiatal pár azért vesz például kutyát, hogy gyakoroljanak a gyerekre. Egyébként sokszor nem is tudatosan csinálják, de egy-két év után általában jön a gyerek is – más kérdés, hogy ez nem feltétlen a kutya miatt van, de tényleg sokszor látni ilyet. Bár… tulajdonképpen elég morbid, hogy erre használják szegény ebeket.

- De ha… nem alkalmaznád ezt a szabályt, valószínűleg akkor sem kellenél azoknak az embereknek. Mármint… - félrebillentettem a fejemet, és úgy éreztem, hogy elég érthetetlenre sikerült, amit mondani akartam. – Úgy értve, hogy akinek csak a szex miatt kellesz, az nem fog várni nyilván a harmadik randiig, de ha egyből megkapna, akkor ugyanúgy tovább állna, tehát… lényegében ugyanott lennél – bólintottam egyet, és rápillantottam. – Pedig… egyébként a három randi nem is olyan sok – elmosolyodtam, és egy pillanatra elgondolkoztam. – Én… volt, hogy két-három hónapot is vártam, bár… igaz, hogy az nem most volt – halkan nevetve megráztam a fejem, és szinte vicces volt visszagondolni arra az időszakra. Főleg, ha az ember látja, hogy hogyan mennek most a dolgok.

- Tényleg nem azon múlik – elmosolyodtam, és megvontam a vállamat. – Mármint… persze, fontos a tanulás, és előrébb vihet, de nem attól lesz jobb munkád, hogy tudod, hogy mikor volt XIV. Lajos pere. De… - rápillantottam, és lassan elvigyorodtam. – Azért ne mondd el senkinek, hogy ezt mondtam – rákacsintottam, és csak egy picivel később vettem észre, hogy közben észrevétlenül közelebb is hajoltam hozzá.

- De… szerintem még mindig jobb, ha nincs melletted senki, mintha valaki olyan van, aki… - elgondolkoztam, hogyan is fogalmazhatnám meg egyszerűen, és érthetően. – Akiről azt kívánod, hogy bár ne lett volna ott. És… sokkal boldogabb lennél, ha mondjuk… - rápillantottam és félrebillentettem a fejemet. – Más lenne ott. Vagy… legalább te nem ott lennél.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

Nem olyan régen voltam gimnazista, mégis annyi minden más lett azóta. Én úgy gondolom, hogy ez nem feltétlenül azért van, mert a diákok mások lettek, hiszen nagyjából ugyanazt akarta és akarja mindenki, nem számít, hogy éppen melyik évet írjuk. Viszont a felnőttek hozzáállása valami elképesztően különbözik a régitől, én pedig nem tudom, hogy ez minek köszönhető. Most olyan dolgokat kezelnek teljesen könnyedén, amikből régen hatalmas botrány lett volna. Nem mintha a tanárok bármit is tudnának tenni ellene… Viszont már annyira belezavarodtam ebbe a gondolatmenetbe, hogy jobb lenne inkább elfelejteni az egészet. Valószínűleg azért merült fel bennem az egész, mert az utóbbi időben az volt a hobbim, hogy régi filmeket néztem, és nem azt mondom, hogy ezek tökéletes képet adnak az akkori időkről, de azért biztosan lehet valami alapja. Szóval, akkor elképzelhetetlennek tűnt az, amit manapság a lányok csinálnak a tanáraikkal annak érdekében, hogy elérjenek valamit. Nem csak azért, mert ha ez kiderült volna, annak nagyon rossz vége lett volna, de a tanulókban olyan mértékű tisztelet volt az oktatókkal szemben, hogy meg sem fordult volna a fejükben ilyesmi. Nem mintha én látszatra a tisztelet mintapéldánya lettem volna, habár valahol belül tényleg megvolt bennem valamiféle csodálat azokkal az emberekkel szemben, akik képesek arra, hogy ezt a szörnyű hivatást űzzék egy életen át. Ráadásul úgy, hogy szinte semmi elismerést nem kapnak.

- Én inkább valami olyasmire céloztam, hogy önként lefeküdnének veled, ha lehetőségük lenne rá – megvontam a vállamat, aztán akaratom ellenére felbukkant előttem egy iszonyatosan régi kép róla, ami kint volt az egyik folyosó falán. Már nem emlékszem, hogy pontosan mi célból, de talán az rémlik, hogy egy díjat kaphatott. – Habár tény, hogy a kémiatanáromnál elég volt egy kivágott felsőt felvennem ahhoz, hogy megkapjam a jobb jegyet – mondtam elgondolkozva, és szándékosan nem említettem pontosan az illető nevét. Nem akartam ilyenekkel foglalkozni, meg úgyis tudta, hogy kiről van szó. – Viszont betörtem volna a képét, ha hozzám mer nyúlni – tisztában voltam azzal, hogy mennyire idétlenül hangzottak az ilyen szavak az én számból, de ennek ellenére elég harcias is tudok lenni.

- Akkor most udvarias leszek, és nem kérdezem meg hogy miért - bólintottam lassan, habár belül végig abban reménykedtem, hogy ezzel legalább felkeltem a figyelmét és válaszol majd nekem. Nem, valószínűleg nem kellene tudnom, hiszen nem hiányzik nekem, hogy olyan dolgokba éljem bele magam, amik nem is léteznek.

- És azok a fiatal párok utána elhanyagolják a kutyáikat, akik aztán ugyanúgy az utcára kerülnek, mint Müzli – közben a lábamnál toporgó kutyára pillantottam, aztán felvettem az ölembe. Erre persze a másik elővette a legféltékenyebb pillantását, de én olyan csúnyán néztem rá, hogy csak megszeppenve leült. Rámosolyogtam még egyet, hogy ne higgye azt, hogy haragszom rá, aztán kicsit szomorúan állapítottam meg magamban, hogy túlságosan személyes a kapcsolatom a kutyáimmal. És hogy nem kellett volna említenem a nevét szerencsétlen jószágnak, mert most biztosan hülyének néz érte.

- Nem igazán számít, hogy alkalmazom-e a szabályt, így sem akar senki lefeküdni velem – beszéltem halkan, miközben végig az ölemben fekvő kutyát bámultam. Megint jobban jártam volna, ha befogom a számat. A nem létező szexuális életem a legkevésbé sem tartozott rá. Sajnos.

- Ó… - halkan felnevettem, aztán megráztam a fejemet. – El sem tudod képzelni, hogy milyen rég óta várok arra, hogy ezt végre beismerd. Kár, hogy nem vettem fel, nem is igazán tudom elhinni – még vigyorogtam egyet, mielőtt újra felvettem az elfogadható arckifejezésemet. – Öhm… - megköszörültem a torkomat, aztán kicsit bizonytalanul szólaltam meg. – Itt lakok nem messze, nem lenne kedved feljönni egy kávéra? Istenien csinálom, komolyan – bólintottam egyet. – Mármint nincsen tényleg semmi hátsószándékom – tettem még hozzá hirtelen. – Csak te nem akarsz otthon lenni, én meg nem akarok egyedül lenni. Akkor miért ne…? – félrebillentett fejjel pillantottam rá. – Ráadásul megfagynak a kutyáim.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

- Óó, tudom én… - elnevettem magam, és bólintottam párat. Amikor pályakezdő voltam, akkor nagyon zavart, mert… nem igazán tudtam, hogyan reagáljak az egész szituációra. Nem mondta ám senki, de azért érzi az ember, ha ilyeneket gondolnak körülötte. És kinek ne tűnt volna fel, hogy a folyosón minden szem végigmért, jobban, mint másokat? De aztán megtanultam kezelni, és… már szinte fel se tűnik. Mondjuk… lehet azért is, mert idősebb vagyok, és az érdeklődés is csökkent. Ezt nem igazán tudnám megállapítani.

- Még… azzal talán nem is lenne akkora baj… - halkan nevetve megráztam a fejem. – Mármint… nyilván nem túl etikus, de amíg csak ennyi a dolog, addig nincsen semmi gond – félrebillentettem a fejemet. – A baj azzal van, hogy a legtöbb lány nem is állna ki magáért, ha többet akarna tőlük valamelyik tanár. Elhiszik, hogy csak így juthatnak előrébb – halványan elmosolyodtam, és rápillantottam. – És… így soha nem lesznek képesek úgy gondolni a szexre, ahogy… kellene, mert csak egy eszköz lesz, semmi több – megköszörültem a torkomat, és úgy éreztem, hogy kissé elkalandoztam, és nem kellene neki ilyeneket mondanom. De már kiejtettem a szavakat, és tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelt. Mert… jó volt vele beszélgetni.

- Csak… nem túl jó a házasságom – megvontam a vállamat, és rápillantottam. – De… nem akarlak ezzel traktálni – elmosolyodtam, és megráztam a fejemet. Különben egészen biztos voltam benne, hogy ha rákérdez, akkor még ennyit sem válaszoltam volna neki, de… így mégis. Pedig szinte célzott rá, hogy nem is érdekli. Ezért nem is mondtam inkább tovább. Meg amúgy sem voltam benne biztos, hogy neki kellene erről beszélnem.

- És… ez a szívtelenség – óvatosan kinyújtottam a kutya felé a kezemet, és kicsit megsimogattam. – Hát szia, Müzli – rámosolyogtam a kutyára, és amikor láttam, hogy nem ellenséges velem szemben, akkor még simogattam egy picit, közben pedig a néma kommunikációt figyeltem Marcia és a másik kutyus között. – Ez… aranyos volt – állapítottan meg a végén mosolyogva, aztán kicsit hátrébb dőltem, mert megint úgy éreztem, hogy közelebb voltam hozzá, mint az illő lett volna.

- Ne haragudj meg, de… ezt azért nem fogom elhinni – elnevettem magam miközben észrevétlenül végigpillantottam rajta, és azzal magyaráztam ezt az egészet magamnak, hogy csak be akarom bizonyítani, hogy tényleg igazam van. És… egyértelműen az volt, mert nagyon vonzó volt, de ezt akkor is tudtam volna, ha nem nézem őt meg magamnak még egyszer.

- Pedig… nem hiszem, hogy hallani fogod még egyszer – nevetve megráztam a fejemet, és közben megsimogattam a kutyát is egy kicsit. Tényleg ritkán mondok ilyeneket, nem igazán illik a foglalkozásomhoz, de attól még gondolhatom így. Csak… nem kell mindenkinek az orrára kötni, hogy mi a véleményem ezzel kapcsolatban. – Kár – csúszott ki hirtelen a számon, de reméltem, hogy volt annyira halk, hogy ne tűnjön neki fel. – Egy kávé jól esne, köszönöm – mondtam utána szinte rögtön, hogy elrejtsem azt az előbb kis megnyilvánulásomat. Bár nem teljesen voltam benne biztos, hogy tényleg azt akarom. Vagyis… az volt, csak… mégse.

- De… - félrebillentettem a fejem, és a kutyámra pillantottam. – Őt ki tudom valahova kötni? Vagy… felmehet? – felvontam a szemöldökömet. – Mármint.. elég nagy, nem akarom, hogy valamit fellökjön nálad, vagy problémát okozzon, érted.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

Én még mindig azt gondolom, hogy egy férfi sokkal jobb tanár lehet, mint egy nő. Már csak a neméből kifolyóan is nagyobb tiszteletet tud kivívni magának, habár ettől függetlenül még nagyon sok múlik azon is, hogy milyen a személyisége van. Sok olyan ember van, aki egyszerűen nem való erre a pályára, aztán a diákokat csak kiokítják, ha valakit kritizálni mernek, miközben bizonyos esetekben teljesen igazuk van. Az persze a másik, hogy sokszor olyan helyzetekben emelik fel a hangjukat, amikor az ő hibájukból történt valami és a legjobban akkor járnának, ha csendben maradnának. Manapság azt érzik, hogy akármit megtehetnek, és a legnagyobb probléma az, hogy ez így is van. Már régebben is az tudott elérni valamit, akinek pénzes szülei voltak, és ez egyre rosszabb lesz, ahogyan telik az idő.

- Ilyenkor szerénynek kell lenni, és azt válaszolni, hogy nem is tudod, hogy miről beszéltem… - szólaltam meg mosolyogva, bár valójában ezt én sem gondoltam komolyan. Nehéz lett volna nem észrevenni az őt követő tekinteteket minden nap. Én úgy gondolom, hogy ez végig így marad majd egészen addig, amikor majd úgy dönt, hogy abbahagyja és elmegy innen. Nem tartottam szükségesnek, hogy közöljem vele, de úgy gondoltam, hogy neki egyértelműen jól állt az, hogy öregszik. Esélyes, hogy csak azért tartom sokkal vonzóbbnak, mert én is idősebb lettem, de… Most tényleg nincsen itt az idő arra, hogy ilyeneken agyaljak.

- A legtöbb lányon már annyian átmentek, hogy nem számít egy személy pluszban – megvontam a vállam, habár egyből miután kimondtam, rájöttem arra, hogy ez talán úgy hangzott, mintha én is olyan lennék, aki könnyedén megtenne ilyesmit. – Ráadásul manapság kezelheted akármennyire nemesen a szexuális életed, mert ha tényleg ennyire komolyan veszed, akkor nem is igazán lesz olyanod. Nem azt mondom, hogy helyesek az egyéjszakás kapcsolatok, de más lehetősége nem igazán van az embernek. Senki nem akarja komolyan elkötelezni magát, szóval vallhatod azt, hogy az egész csak arról szól, hogy megmutasd valakinek, hogy szereted, ha nincsen olyan, akinek megtehetnéd – magyaráztam kissé elgondolkozva. Olyan érthetetlen volt számomra, hogy mégis hogyan jutottam el oda, hogy ilyen dolgokról beszéljek, miközben valójában alig ismertem. Mégis olyan könnyen jött minden, annak ellenére, hogy nem voltam biztos abban, hogy őt ez érdekli-e. Nem lenne meglepő, ha oda se figyelne rám. Alapvetően sincsenek túl sokan azok, akik megteszik. És ugye nem vagyok én olyan szerencsés, hogy végre valaki olyan foglalkozzon velem, akit kedvelek. Most akkor nem gondolok arra, hogy milyen beteges, hogy megállapítottam, hogy kedvelem.

- Nyilván azért kérdeztem, mert érdekel engem – és beteges örömmel tölt el a tudat, hogy problémái vannak a házasságában. Nem hiszem azt, hogy emiatt nekem bármi esélyem lenne, hiszen valószínűleg nem is vesz komolyan, és mindig ugyanannak a kislánynak lát, aki régen voltam. De reménykedni azért szabad. – Habár nem kötelezhetlek arra, hogy ilyesmiről beszélj, szóval most inkább tényleg csendben maradok – jelentettem ki, majd bólintottam egyet.

- Én a helyedben nem barátkoznék vele, olyan szegény, mint egy tépőzár. Le sem száll rólad, ha megkedvel – mondtam mosolyogva, miközben végig a kutyát bámultam, aki lelkesen élvezte a simogatást. Ilyenkor kicsit féltékeny szoktam lenni, mert nekem soha nem örülnek ennyire, de jelen esetben azt hiszem, hogy elnézem neki. – Hát, szoktuk egymást érteni egy pillantásból is. Ő van nálam régebb óta, szóval volt ideje kiismerni – azt már nem tartottam fontosnak, hogy megosszam, hogy őt Áfonyának hívják, mert rádöbbentem arra, hogy elég szörnyű neveket adtam szerencsétlennek. Olyannak tűnök, mint aki állandóan csak éhes. Müzli és Áfonya. Habár nem, ez teljesen cuki.

- Pedig így van… - motyogtam pont olyan hangsúllyal, ami tökéletesen jelezte, hogy nem akarok többet beszélni erről a témáról. Én nem azért mondtam azt, hogy nem kellek senkinek, mert sajnáltatni akartam magam, hogy aztán majd megnyugtasson, hogy nem is így van. Nem mintha nem lenne hízelgő, hogy így gondolja, de tényleg az az igazság, hogy eléggé elkerültek a férfiak mostanában. Habár nem is tudom, hogy mit vártam, elég furcsa vagyok.

- Valószínűleg már ez az egy is jóval több annál, mint amit valaha is remélni mertem – én tényleg nem számítottam arra, hogy valaha is ilyesmit hallok majd tőle. Pont ő volt az az ember, aki ennek az ellentétét szajkózta állandóan. Aztán meg csak nem voltam biztos abban, hogy tényleg hallottam valamit vagy csak hallani akartam. De utána megint megszólalt, és már nem is számított.

- Feljöhet, persze – komolyan úgy nézek én ki, mint aki hagyná, hogy szegény állat egyedül álldogáljon lent? – Nem hiszem, hogy bármi rosszat csinálna. Ha meg mégis, van időm rendet rakni utána, de nem akarom, hogy magányos legyen – mondtam olyan határozottan, hogy kicsit meg is ijedtem magamtól, szóval inkább felpattantam, hogy ezt ellensúlyozzam. – Menjünk akkor, tényleg itt lakom nem messze – közben elrendeztem a pórázokat, habár már akkor leadtam arról, hogy úgy csináljak, mint aki képes rendet tartani közöttük.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő alatt értünk oda hozzám vagy hogy megszólaltam-e, miközben odatartottunk. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem tudtam megkülönböztetni a kimondott szavakat és a gondolataimat. Emiatt apró megkönnyebbülést jelentett az, amikor végre kinyithattam az ajtómat és megéreztem azt az enyhe cseresznyeillatot, ami mindent belengett nálam, mióta tegnap este meggyújtottam egy ilyen gyertyát. Nálam mindig elég érdekes állapotok uralkodtak még annak ellenére is, hogy rendetlenség soha nem volt. És kosz sem. Olyan… Nem tudnám megfogalmazni, mindenen érezhető volt, hogy az enyém. Hátra sem néztem, hogy bejött-e utánam, de gondoltam, hogy biztosan van annyi esze, hogy megtegye.

- Menjetek, szörnyetegek… - mondtam halkan a kutyáknak, miközben leszedtem róluk mindent, aztán az előszobaszekrényen található kosárba dobtam a kulcsaimmal együtt. – Ülj le nyugodtan - egy pillanatig még bámultam utánuk, de amint megláttam, hogy végre a kanapé helyett az ágyukra szaladtak, megkönnyebbülten fordultam vissza. Nem is gondoltam volna, hogy a kedvemért kicsit úgy csinálnak, mintha jól neveltek lennének. Hiszen általában ugyanúgy fent ülnek velem a kanapén.

- Öhm… - kicsit körbepillantottam olyasmik után kutatva, amik kellemetlenek lehetnek, de valójában semmit nem találtam. A nyitott hálószoba ajtón kívül persze, mert nem gondolnám, hogy egy rúd minden lakásban előfordulna. – Ühm… - kicsit megköszörültem a torkomat, amikor úgy véltem, hogy már biztosan észrevette. – Mielőtt bármi rosszra gondolnál, nem vagyok másodállásban sztriptíz táncos – nevetve megráztam a fejemet, aztán kisétáltam a konyhába, de közben végig beszéltem. – Csak imádok táncolni, aztán szeretek különleges dolgokkal kísérletezni és még három éve úgy gondoltam, hogy egyszer mindent ki kell próbálni, aztán beiratkoztam egy tanfolyamra – folytattam, miközben levettem két megfelelő poharat. – És a legnagyobb meglepetésemre imádtam és megjött a kedvem ahhoz, hogy többet is gyakoroljam. Egyébként istenien megmozgatja az embert mindenhol, szóval még hasznos is – fejeztem be, mielőtt bekapcsoltam a kávéfőzőmet, aztán levettem a tejszínt. Szerencsétlen isteni kávét főzött, de elég siralmas hangokat adott ki. – Szóval, remélem nem elleneznél egy ír kávét – mondtam jelentőségteljesen, miközben a poharakba raktam a cukrot. – És nem akarlak leitatni vagy ilyesmi, de ez a tökéletes kávé – ráadásul ez csak pár csepp whiskey, az még nem ártott senkinek.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Egészen gyorsan odaértünk a lakásához. Nem lehetett több szerintem tíz percnél se, de amíg sétáltunk, végig a gondolataimba merültem, és ő sem szólalt meg. Alig hangozz el pár szó közöttünk, még sem volt kínos, vagy zavaró a csend. Inkább… természetesnek tűnt. Mellette mentem végig, de egy picit szinte lemaradva, mert még is csak ő tudta azt, hogy pontosan hova megyünk.

Leginkább azon járt a fejemen, hogy mit is csinálok. De… nem láttam abban semmi rosszat, hogy egy volt tanítványommal megiszok egy kávét. A lakásán. Kettesben. És nem is volt benne, tulajdonképpen. Amit annak ítélhettem volna, azok a gondolataim voltak. Bár nem igazán tudtam eldönteni, hogy csak annak örülök, hogy végre normálisan tudtam beszélgetni valakivel, vagy… Vagy tényleg benne volt valami különleges, amivel megnyert magának. Mert egyértelműen kedveltem őt, és ezalatt a kis idő alatt változott annyit a véleményem, hogy amíg az elején csak mint egy régi tanulómnak láttam, most már… Inkább mint egy felnőtt, intelligens, fiatal nőt. És ha valami is helytelen volt ebben, akkor az ez a része volt. Nem csak azért, mert van két gyerekem, vagy mert éppenséggel korban az apja is lehetnék, de.. házas vagyok. Bár tény, hogy egy ideje már csak azért vagyunk együtt, hogy a gyerekeknek mégis teljes családjuk legyen, de… nem hiszem, hogy ezt túl sokáig tudnánk így folytatni.

- Helyes lakásod van… - körbepillantottam, és… annyira látszott az egészen, hogy mind egy emberhez tartozik. De szimpatikus volt, és mindent körbelengett valami jellegzetes illat, bár… nem sikerült beazonosítanom, hogy mi lehetett az. – Na, ne legyél rossz.. – lehajoltam kicsit a kutyához, és levettem róla a pórázt, aztán kicsit megveregettem az oldalát, hogy bátorítsam, utána pedig szinte egyből ment is a két kisebb kutya után. Elmosolyodtam, lassan felemelkedtem, és ekkor esett a pillantásom a hálószobájára. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy arra felé bámulok, mert szinte egyből érkezett a válasz a ki nem mondott kérdéseimre.

- Óó… - lassan bólintottam egyet, és közben lassan követtem őt a konyhába. – Még… nem is láttam senkit, aki sportból csinálja… - félrebillentettem a fejemet, és közben bevillantak a fejemben a képek, hogy hogyan is nézhet ki gyakorlatban, és… Annyiban egészen biztos vagyok, hogy az egyik legszexibb sportok közé tartozik. – Bár… azt már hallottam, hogy nehéz csinálni. Ami… kicsit furának tűnik, mert így ránézésre nem tűnik annak – halkan nevetve megráztam a fejemet, mert közben rájöttem, hogy tényleg a rúdtáncolásról beszélgetünk, és az egész… elég hihetetlennek tűnt a számomra.

- Egyébként sem hiszem, hogy le tudnál itatni – elmosolyodtam, és közben végigpillantottam rajta. Úgy két fejjel lehettem nála magasabb, és egészen biztos voltam benne, hogy fizikailag képtelenség lenne, hogy ez megtörténhessen. – De… persze, tökéletes – bólintottam egyet, aztán a kezemre pillantottam, és észrevettem, hogy a kutya póráza még mindig ott volt. – Ezt… lerakom – mondtam halkan, aztán egy pillanatra visszasétáltam oda, ahol az előbb levettem a cipőmet, meg a kabátomat, és leraktam a kis szekrényre, ami éppen kézre esett. Nem hiszem, hogy ebből problémát csinálna, ezért csak visszasétáltam hozzá.

- Úgy látom, hogy… - kezdtem bele lassan, ahogy visszaértem a konyhába. – A kutyák nagyon jól kijönnek, pedig… azt hinné az ember, hogy ekkora méretkülönbséggel inkább megennék egymást – elmosolyodtam, és megvontam a vállamat. Aztán rájöttem, hogy ezt teljesen felesleges volt mondanom. De inkább csak kicsit félrebillentettem a fejemet, és vártam, hogy elkészüljön a kávé.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

Szokták mondani, hogy egy lakás sokat elárul a tulajdonosáról. Én nem igazán szoktam egyetérteni az ehhez hasonló közhelyekkel, de ebben mégis lehetett valami. Szerettem magam olyan dolgokkal körülvenni, amik valamit jelentettek a számomra. Mégsem ragaszkodok ennyire a múltamhoz, csak nem tudok olyan tárgyak között élni, amelyek idegenek számomra. Azt a sötétbarna bőrkanapét még apukámtól kaptam, habár manapság csak különböző plédekkel takarom le, hogy a kutyák nehogy kárt tegyenek benne. A díszpárnáimat még évekkel ezelőtt vettem egy kézműves vásárban, ugyanott ahol a polcaimon található képkereteket. Rengeteg gyertyát helyeztem el mindenhol, habár ezeket csak nagyon ritkán gyújtottam meg. A sok bordó miatt azt lehetne hinni, hogy sötét hangulatú ember vagyok, de ez egyáltalán nem így van. Számomra ez csak a szenvedélyt jelképezi.

- Köszönöm – halványan elmosolyodtam, és nem tudtam volna megmondani, hogy miért örültem annak annyira, hogy így gondolta. És most nem kezdem el túlelemezni a helyzetet, nyilván inkább csendben maradt volna, ha nem tetszik neki. – Ha zavar ez az illat, kinyithatom az ablakot – tettem még hozzá, miközben arrafelé pillantottam. Nem laktam olyan hangos környéken, sőt, inkább csendesnek mondanám, viszont még túl korán volt ahhoz, hogy tényleg ki merjem nyitni. Nem mintha illett volna azzal foglalkoznom, hogy megpróbáljam kicsit meghittebbé varázsolni a helyet. – Csak tegnap meggyújtottam egyet a gyertyák közül és elég erős volt. Erősebb, mint amire számítottam… Mármint nekem tetszik, csak tudom, hogy nem mindenki szereti az ilyesmit – eszembe jutott az, amikor a húgom jött át, aki aztán fejfájásra hivatkozva távozott. Mégis komolyan, hogyan fájdulhatna meg valaki feje egy kis levendulaillattól?

- Nem tűnik nehéznek? – halkan felnevettem, miközben kicsit nekidőltem a pultnak. – Habár tény, hogy sok múlik azon is, hogy mekkora súlyt kell megtartanod – nem akartam arra célozni, hogy én olyan vékony lennék, habár tény, hogy nem voltam valami nagydarab. – Ha valaki komolyan csinálja, nagyon szép dolgokat meg lehet csinálni rajta – bólintottam egyet. Sokan csak azzal azonosítják, amikor nők majdnem meztelenül vonaglanak rajta, pedig szerintem ennél jóval több lehetőség van benne. Mondtam volna, hogy megmutatom, de nem voltam biztos abban, hogy tényleg látni akarja.

- Dehogynem tudnálak. Ha akarnám, akármit meg tudnék tenni. Tudok ám nagyon aljas is lenni… - olyan ártatlanul mosolyodtam el, amitől nyilván az egész mondandóm elvesztette a hitelességét. Nem igazán voltam képes arra, hogy így befolyásoljak embereket. Legtöbbször csak visszavonultam, ha valami véletlenül nem úgy alakult, ahogyan én terveztem. – Rakd le nyugodtan, persze – válaszoltam neki úgy, mintha bármiféle szükség lett volna arra, hogy az engedélyemet adjam hozzá. Valahol olyan jó érzés volt az, hogy itt végre az enyém minden és a régiekkel ellentétben nem nekem kell engedélyt kérnem valamire.

- Hát, körülbelül köztünk is akkora méretkülönbség van… - kezdtem bele, miközben a kutyák felé pillantottam. – Mégsem esszük meg egymást – fejeztem be, amikor már végre visszafordultam felé. Röviden végigmértem, és közben végig olyan érzések kavarogtak bennem, amik a legkevésbé sem voltak illendők vagy elfogadhatók ebben a helyzetben. De mivel semmit sem tudok tenni ellene…

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

- Nem, egyáltalán nem zavar – elmosolyodtam, és ezzel a megszólalásával már biztos voltam benne, hogy azért érzem ennyire, mert tényleg erős volt. Nem túl jó a szaglásom, de ez még most nekem is feltűnt. És bár tényleg nem tudtam beazonosítani az illatot, nem volt kellemetlen, vagy zavaró. Inkább… kicsit megnyugtató, és… úgy éreztem, hogy teljesen illet a lakáshoz. A lakás meg hozzá, az egész helyen látszott, hogy az övé, olyan… intenzíven érződött, hogy hozzátartozik. És ez egyáltalán nem volt baj, sőt… nekem kifejezetten tetszett is.

- De…ez milyen illat? – felvontam a szemöldökömet, és rápillantottam. – Mármint… nem vagyok túl érzékeny az ilyenekre, és… nehéz az ilyeneket felismernem – elmosolyodtam, és közben az jutott eszembe, hogy mennyi probléma volt már abból otthon, hogy nem dicsértem meg a feleségem vadiúj parfümét. Mikor én tulajdonképpen nem is éreztem semmit, és… egyáltalán nem azért volt, mert nem figyelnék rá. De… ez még nem most volt. Manapság az is ritka, hogy annyira közel kerülünk egymáshoz, hogy egy picit is feltűnhetne. – Bár illik hozzád, azt így is érzem – félrebillentettem egy kicsit a fejemet, és egy pillanatra a kávéfőzőre pillantottam, mert.. elég érdekes hangokat adott ki.

- Mármint… - halkan nevetve megráztam a fejemet, és közben majdnem mellette én is nekidőltem a pultnak. – Úgy gondoltam, hogy… amikor nézed, akkor csak úgy pörögnek rajta, mintha az semmi erőfeszítésbe nem kerülne, és… csak ha picit jobban belegondolsz, akkor jössz rá, hogy amúgy az milyen nehéz lehet – azt már nem tettem hozzá, hogy valószínűleg elég kevés az olyan férfi, aki olyankor a fizika törvényeire koncentrál, és azzal foglalkozik, hogy milyen nehéz lehet azokat a mozdulatokat szegény lánynak csinálnia. Sőt… eléggé biztos vagyok benne, hogy elég közel van az ilyen emberek száma a nullához. Tulajdonképpen én is csak onnan tudom, hogy volt valami ilyen… tehetségkutató, és abban volt valami csaj, aki ezt csinálta. Mi meg persze néztük, mert az a legjobb szombat esti program.

- Óó, pont úgy nézel ki – vigyorogva bólogattam párat, ahogy lassan végigpillantottam rajta. Most még jogosnak is éreztem, és hülye lettem volna nem kihasználni az alkalmat, hogy szabadon megnézhessem őt. – Bár… sokszor mondják, hogy az ártatlan külső nem mindig takar ártatlan belsőt… - félrebillentettem a fejemet, aztán végre újra a szemébe néztem, és elmosolyodtam. – Szóval… azt hiszem, hogy vigyázok veled – elvigyorodtam újra, és csak magamban tettem hozzá, hogy inkább magamra kell vigyáznom, mert… még mindig többségben voltak azok a gondolataim, amiknek… nem kellettek volna.

- Ez… végül is igaz – halkan nevettem, mert amikor kiejtettem azokat a szavakat, én nem gondoltam ilyesmire, bár… tény, hogy elég logikus következtetés volt. – De… a természetük miatt van, hogy jól kijönnek – egy pillanatig a kutyákat bámultam, aztán visszanéztem rá, de azt már nem mondtam ki, hogy valószínűleg nálunk is így van. Mert… teljesen felesleges volt.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

- Ezt örömmel hallom, nem szívesen nyitottam volna ki az ablakot – csúszott ki a számon, aztán már igazából nem is bántam annyira. Biztosan volt már lehetősége arra, hogy megtapasztalja, hogy nem igazán tudom magamban tartani a gondolataimat. Még abban az esetben sem, ha emiatt elképesztően kellemetlen helyzetbe kerülök. Szóval csak elővettem a legszebb mosolyomat ahelyett, hogy mondtam volna valamit, amivel kimenthetem magam. Valami olyan furcsa dolgot vezettem le a fejemben, hogy ez az illat hozzám tartozott, és ha az illatot nem akarja, akkor engem nem akar. De… Azt sem tudom, hogy mégis milyen oka lenne arra, hogy engem akarjon.

- Szerintem a meggyillatot nem olyan nehéz felismerni – elnevettem magam, aztán gyorsan még megbizonyosodtam arról, hogy biztosan kidobtam-e már a dobozát. Kellemetlen lett volna, ha ilyeneket jelentek ki, aztán meg kiderül, hogy valójában cseresznyés. Soha nem voltam képes megkülönböztetni ezt a két gyümölcsöt, pedig tudom, hogy nem lenne olyan nagy feladat. Csak vannak dolgok, amik egyszerűen csak nem mennek. Ez pontosan olyan. – Habár olvastam már egy cikket arról, hogy a férfiak és a nők érzékelése között milyen különbségek vannak. Például a nőknek sokkal jobb a hallása és a szaglása, a férfiaknak pedig a látása és a tapintása – bólintottam egyet, miközben nagyon okosnak éreztem magam. Ez nem olyan dolog, amire illik büszkének lenni, de azért nagy dicsőség, ha az emberben megmarad valami abból, amit egy félig széttépett újságban olvasott egy munkahelyi szünetben. – Köszönöm… - halványan elmosolyodtam, de azért nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez dicséret volt vagy sem. Habár mi rossz lenne abban, ha egy gyümölcshöz hasonlítanak?

- Hát… - kezdtem bele, aztán lassan felmásztam a pultra, hogy ne kelljen olyan sokat felfelé bámulnom. Nem szoktam olyan sokszor kicsinek érezni magam, de most, miközben még a pulton ülve is felfelé kellett néznem… - Szerintem nem tűnik olyan könnyűnek, bár biztosan egészen mást szoktunk figyelni, ha egy lány táncol – soha nem értettem azt, hogy egy férfinak mégis milyen élvezetet nyújt az, ha egy halom részeg ismeretlen társaságában bámul egy szintén ittas hölgyet, aki ráadásul szörnyen tehetségtelen is. Nem azt mondom, hogy soha nem lehet erotikus az ilyesmi. Sőt, szerintem nincsen szenvedélyesebb annál, mint amikor egy nő a hálószobában tud valami különlegeset mutatni a párjának. Viszont az más, és én úgy gondolom, hogy az ilyesminek nem is szabadna kikerülnie a hálószobából.

- Én a helyedben tényleg vigyáznék – megpróbáltam a legkomolyabb hangnememet felvenni, és többé-kevésbé sikerült is. – Azt az egyest még mindig nem tudtam feldolgozni, amit elsőben kaptam azért, mert nem csináltam meg valamit, amit egyébként senki más elő se vett, de én voltam egyedül, aki felvállalta. Díjazni kellett volna az őszinteséget, egy világ dőlt össze bennem – bólogattam, aztán vigyorogva felálltam és elkészítettem a kávékat.

- Talán lehetnének együtt többet – mondtam halkan, miközben valószínűleg túlságosan feltűnően pillantottam az ajkaira. De aztán rájöttem arra, hogy már megint egy hatalmas hülyeséget csinálok, aminek nyilván nincsen semmi értelme és csak én fogok rosszul járni. Mégis mire gondoltam? Szóval elkaptam a tekintetemet onnan, és csak szótlanul a kezébe nyomtam a kávét.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Elnevettem magamat a szavaim, mert bár fura volt ilyet hallani, mégis annyira szívből jött, hogy egy másodpercig sem voltam képes illetnek tartani. Pedig egyértelműen az volt, de… ha te is láttad volna utána azt a mosolyt, könnyebben megértenéd, hogy miért nem tudtam. Inkább csak… magamra haragudtam egy kicsit, amiért így éreztem, mert nem volt helyes, amit gondoltam közben, és amit… éreztem. Vagy talán csak azt képzeltem, hogy éreztem. De persze annak nem lenne semmi értelme, és… így csak összezavart, hogy tényleg először gondoltam jól. És most már én magam sem vagyok benne biztos, hogy mire gondolok, ez pedig egyértelműen nem jó.

- Én folyton keverem a cseresznyével… - félrebillentettem a fejemet, és aztán rápillantottam. – Mármint… kinézetre. Ízre meg tudom különböztetni… Egyébként a szaglásom meg tényleg szörnyű, szinte… az a csoda, hogy érzem – elvigyorodtam, és vállat vontam. Régebben mindig azt mondták, hogy a sötétebb a meggy, és úgy majd könnyen felismerem. Aztán amikor ettem ilyen majdnem fekete cseresznyéket ez az elmélet eléggé megdőlt, és azóta nem is próbálom őket megkülönböztetni. Mindenki csak jobban jár. Bár… a lekvárokat szeretem, és annak jó. De csak a meggy, legalábbis… szerintem.

- Én ezt… nem olvastam, de az biztos, hogy például a legtöbb nőnek nincs térlátása… - elnevettem magamat, és a szemébe néztem közben. – És… tájékozódni se nagyon tudtok, ez tapasztalat – elvigyorodtam, és számtalan esetet fel tudtam volna sorolni, amikor például egy tudatlan kis diáklány az Elbát a Földközi-tenger térségében kezdte el keresni. – Azt is mondják, hogy autót vezetni se tudtok rendesen, de… ezzel nem értek egyet, mert sokkal több nő vezet jól, mint férfi. Általában mi vagyunk a felelőtlenebbek – halkan nevetve megráztam a fejemet, aztán megállapítottam, hogy már eleget beszéltem a férfi és női nemről alkotott klisékről, és valószínűleg unja is, ezért inkább elhallgattam.

Egy pillanatra majdnem előtört belőlem a tanár, és ki akartam javítani, hogy hát-tal nem kezdünk mondatot, de… aztán sikerült visszafognom magamat. Nem akartam, hogy azt higgye, folyton csak ki akarom őt oktatni. És… ha belegondolok velem is előfordul párszor. Meg… nem hiszem, hogy olyan magasröptű beszélgetést folytatnánk, hogy ilyenekre oda kelljen figyelni.

- Ez… elég valószínű – elnevettem magamat, és bólintottam párat. Aztán eszembe jutott, hogy én még élőben soha nem láttam, hogy valaki rúdtáncolna, de… talán nem is bánom. Nem hiszem, hogy túlságosan erotikus lenne, ha valaki pénzért vonaglana, és… nyilván nem csak előttem, hanem még másik 10 embernek. Persze ha a műsor csak neked szól…

- Azt… az egyes, azt muszáj volt beírnom – elnevettem magamat, és megráztam a fejemet. – De… lehet, hogy amiatt jegyeztelek meg – megvontam a vállamat, és rápillantottam. – Kevés az olyan tanuló, akire azért emlékszik az ember, mert őszinte és becsületes volt… - követtem a tekintetemmel, ahogy elkészítette a kávékat, aztán picit közelebb léptem hozzá, és elvettem a kávét.

- Talán… - lassan félrebillentettem a fejemet, és a szemébe néztem. – Talán nem is olyan rossz ötlet – elmosolyodtam, és egy picit kortyoltam a kávéból is. – Tényleg, köszönöm – bólintottam egyet, aztán a nappalija felé pillantottam. – Leülünk…? Akkor egyikünknek sem fog fájni annyira a nyaka… - elvigyorodtam, és közben gyorsan végigpillantottam rajta. Gondolom utálta volna, ha felhozom, hogy milyen alacsony pláne hozzám képest, és ezért nem is tettem, de… Azért annyit magamban megállapítottam, hogy milyen jól állt neki, és hogy… ettől még vonzóbb volt.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

Én mindig is olyan lány voltam, aki biztosan hitt abban, hogy ha hasonló dolgokat kezd majd érezni, csak feláll majd és elsétál. Nem bánkódik, csak elfogadja, hogy ez egy nagyon rossz dolog. És nem kezd el olyan dolgokat élvezni, amivel nem csak a saját életét rontja el, hanem másokét is. Most pedig az volt a legkisebb problémám, hogy a saját lakásomból csak nem vonulhattam volna ki. Nyilván nem is mertem reménykedni abban, hogy tényleg lehetőségem nyílik majd olyan dolgokra, amiket akkor annyira szerettem volna, hiszen egyértelműen nem lettem volna képes egy cseppnyi határozottságot is varázsolni magamra.

- Úristen… - nevettem fel megkönnyebbülten, aztán kicsit megráztam a fejemet. – Mármint nem vagyok bolond vagy ilyesmi, csak azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki állandóan csak összekeveri őket és teljesen hülyének éreztem magam – mondtam magyarázatképpen, miközben azon gondolkoztam, hogy vajon van-e meggy lefagyasztva, mert hirtelen annyira megkívántam valami sütit. Nem mintha kevésbé nézett volna hülyének attól, ha nekiállok sütögetni előtte. – Egyébként elvileg a meggy sötétebb és kisebb, és sokkal savanyúbb. A cseresznye pedig nagyobb, habár annak a színe attól is függ, hogy mennyire érett. Bár ez minden gyümölcsnél így van, de mindegy… A lényeg, hogy az édesebb – bólintottam egyet. – Viszont süteményekben inkább meggyet szoktak használni, meg egyébként gyertyáknál meg kozmetikumoknál is, mert sokkal erőteljesebb az íze és az illata – olyan okosnak éreztem magam, miközben erről beszéltem, mint aki tényleg ért ehhez a témához. Igazából abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán igaz-e, amit mondok.

- Én istenien tájékozódok, viszont mindig csúnya vége lett annak, ha vezetni próbáltam – fintorogtam egyet, amikor egész csúnya emlékképek merengtek fel előttem. Én voltam az a nő, aki tényleg közveszélyes, ha beül egy autóba. Nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne ahhoz, hogy éppen milyen nemű vagyok, sokkal inkább azt mutatja meg, hogy milyen szerencsétlen vagyok ebben is. – Igazából nem is szeretek olyan helyekre járni, ahova nem lehet elmenni gyalog. Biciklivel is képes vagyok beleborulni az egyetlen árokba a városban, aztán még élni akarok egy darabig – nem igazán haladtam jó úton afelé, hogy megpróbáljak pozitív képet kialakítani magamról, úgy érzem.

- Amiatt jegyeztél meg, hogy ok nélkül beírtál nekem egy szar jegyet? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Nyugodtan bemutatkozhattál volna valami szolidabb módon is, valószínűleg jobb lett volna a viszonyunk – nem mintha így rossz lett volna, de azért tényleg megviselt az a történet. Eléggé el tudja venni az ember kedvét, ha valami negatív dologgal indít egy új helyen. Meg egyébként is, a szép emberektől a legrosszabb rossz dolgokat hallani. – És egyébként ez elég szar duma. Én biztos vagyok benne, hogy élvezted. Látom a szemeden – mondtam komolyan, majd vigyorogtam egyet.

- Óó… - pillantottam rá összeszűkített szemekkel. – Simán fel tudok rúgni a nyakadig, majd meglátjuk, hogy akkor kinek fog fájni – tettem hozzá már nevetve, aztán átmentem a nappaliba és leültem. Remélem ő nem vett észre semmi rejtett célzást abban, amit mondtam. Nekem is csak később esett le, habár elég érdekes gondolatokat keltett bennem az a kép, hogy a lábaim a nyakában vannak. – Igyál már belőle és mondd el, hogy milyen, mert egyébként megöl a kíváncsiság – mondtam, miközben megböktem egy kicsit, aztán túltettem magam azon, hogy tényleg megérintettem.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Nem tudom, hogy miért voltak ilyen gondolataim. És azt sem értettem, hogy vajon csak beleképzelem azt, hogy voltak pillanatok, amikor úgy beszélgettünk, mintha flörtölnék, vagy tényleg jól éreztem. Abban meg egyáltalán nem volt logika, hogyha így is van, akkor ő miért tenne ilyet. Mert… mégis csak dupla olyan idős vagyok, mint ő, és nyilván nem egy kétgyermekes házas apuka a vágya minden lánynak. Sőt… szerintem egészen kevés ilyet találnánk. De valószínűleg felesleges ilyeneken gondolkoznom, mert félreértem a dolgokat és… Nem is számít.

- Ugye… tudod, hogy félelmetes, hogy most pont azokat a dolgokat mondtad el, amit az előbb végiggondoltam…? – félrebillentettem a fejemet, és közben csak mosolyogtam. – De… egyébként van az a teljesen sötét cseresznye is, az nagyon finom – halkan nevetve bólintottam párat, aztán csak azon mosolyogtam tovább azon, hogy tényleg a meggyről beszélgetünk. Illetve a cseresznyéről, mindegy. – Majd… meghívlak egyszer egy meggyes sütire, vagy ilyesmire, most egészen megkívántam… - bólintottam egyet, és csak miután kimondtam a szavakat gondolkodtam el azon, hogy most ezt tulajdonképpen miért mondtam. De… a legrosszabb is az lehet, hogy azt mondja, hogy nem szereti, vagy éppen máshogy utasítja el. És… örültem volna, ha nem teszi, viszont ha mégis… akkor azt is túléltem volna.

- Én meg… általában biciklivel közlekedek – elmosolyodtam, és közben igyekeztem nem nagyon elképzelni azt a jelenetet az árokkal. – Bár… az utóbbi időben hajlamosak leengedni a kerek, ha az iskoláról van szó. Vagyis… az enyémnek még nem volt ilyen problémája, de… a matek tanárnak igen. Látnád, amikor megpróbálja felpumpálni… - elvigyorodtam, aztán megköszörültem a torkomat. Egyrészt szinte biztos voltam benne, hogy nem érdekli, amit az iskoláról mondok, másrészt nem is volt tőlem túl kedves, hogy ilyen csúnyán kibeszélem a tanárokat. Bár… tényleg nagyon vicces szokott lenni.

- Amiatt jegyeztelek meg, hogy mindenki csak lapított, te meg felvállaltad, hogy lusta voltál… - elvigyorodtam, és megvontam a vállamat. – Azért azt… mindig sajnáltam, hogy nem tudtam megszerettetni veled a történelmet… - félrebillentettem a fejemet, aztán csak elmosolyodtam. – És egy tanár nem szeret egyeseket adni… - és nálam ez tényleg így volt. Még annak sem, akit a leginkább unszimpatikusnak tartottam. – De… attól még szükség volt rá, mert ha akkor te nem kapsz semmit, akkor más is úgy gondolta volna, hogy büntetlenül lehet olyat tenni, a… tekintélyem volt a tét – lassan elvigyorodtam, és aztán a hajamba túrtam, ami egyébként csak egy pótcselekvés volt, mert… nem igazán tudtam mit kezdeni a kezeimmel, és ez így.. jó volt.

- El se ér idáig a lábad… - elnevettem magamat, aztán kicsit megráztam a fejemet. Közben sikerült elképzelnem a jelenetet, hogy mi van, ha… mégis. És eléggé tetszett. Ezért csak kicsit megköszörültem a torkomat, és helyezkedtem egy kicsit a kanapén. – Ne legyél türelmetlen… - rápillantottam, aztán lassan beleittam a kávéba is. – És… nem ér ám olyan mozdulatokat sem csinálod, mert véletlenül még kiöntöm – mutattam a kezére, és aztán véletlenül hozzá is értem. Vagy lehet nem is volt olyan véletlen…? - Egyébként… isteni lett – elmosolyodtam, és kortyoltam még egy kicsit. – Bár… először azt hittem, hogy fel fog robbanni a kávéfőződ – bólintottam párat, aztán inkább ittam még egy kicsit. A gondolataimat meg igyekeztem tisztességesebb irányba terelni.

» take my hand and pull me next to you | marcie && zack
» give me your heart | marcie & zachery
» Be careful who you spend your time with
» Long time, buddy...