give me your heart | marcie & zachery

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Pontosan megterveztem a mai napomat, és igazán örültem, amikor ez csak olyan mértékben módosult, aminek még örülni is tudtam. Rendesen se lett volna ma túl sok órám, de az utolsó kettő is elmaradt, mert az az osztály pont kirándulni van. Ez pedig azért volt jó, mert nem kellett annyira rohannom, és így bőven maradt időm mindenre. És már alig vártam, hogy találkozzunk. Meg... egyébként is kezdtem azt érezni, hogy túl sokat járnak körülötte a gondolataim, de ma különösen nehéz volt másra összepontosítanom.

Ezért már kifejezetten örültem annak, amikor a bolt sorai között válogathattam. Azt ugyan megbeszéltük, hogy majd együtt főzünk, de azt nem, hogy pontosan mit, így csak arra támaszkodhattam, amit én kitaláltam. Egyébként is szerettem főzni, de Sandy mellett az embernek meg is kell tanulnia ilyen dolgokat. Legalábbis… akkor, ha nem akar állandóan éttermi és gyorskaján élni. Mára pedig valami igazán különlegeset akartam, és csak reménykedtem abban, hogy szereti azokat a dolgokat, amiből készülni fog. Ha… pedig még sem, akkor még mindig csinálhatunk valami egyszerűt, ami mindkettőnknek megfelel.

Úgy egy félórával előbb érhettem oda hozzá, mint azt eredetileg megbeszéltük, és pár percig még gondolkoztam, hogy felmenjek-e egyből, vagy várjak még egy darabig. Aztán végül is azért választottam az utóbbit, mert nem akartam az autóban unatkozni. És… ki az az idióta, aki inkább a műszerfalat bámulja, ha helyette láthatja őt is? Kiszálltam, megfogtam a papírzacskót, amiben azok a dolgok voltak, amiket vettem, és amint felértem a megfelelő emeletre, már csengettem is.

- Szia… - elmosolyodtam, és közben gyorsan végigpillantottam rajta. – Remélem, nem túl nagy baj, hogy előbb jöttem, csak elmaradtak óráim, és előbb végeztem, és gondoltam… - megvontam a vállamat, és közben beléptem az ajtón. – És… vásároltam egy csomó mindent, meg kitaláltam, hogy mit főzhetnénk, de… nem igazán voltam benne biztos, hogy szereted a parajt, de ha nem, akkor vettem sajtot, és ha azzal csináljuk, akkor is jó lesz, szerintem – közben lepakolásztam a konyhában a dolgokat, amiket vettem, és rápillantottam, aztán picit közelebb léptem hozzá. – Egyébként… milyen napod volt? – kérdeztem halkan, miután lehajoltam hozzá, és egy apró puszit nyomtam a szájára. Biztos voltam benne, hogy nem kellene itt lennem, és ezt csinálnom, de… képtelen voltam rá.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

Általában imádtam a szabadnapjaimat, és legtöbbször tökéletesen be tudtam osztani a teendőimet. Mindenre maradt időm, sőt majdnem mindig hamarabb is végeztem, aztán már tényleg bármit csinálhattam, amihez csak kedvet kaptam. Szóval soha nem éreztem azt, hogy akkora nyomás lett volna rajtam, ha el kellett végeznem valamit. Most pedig egész nap azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem és csak rohangáltam a lakás egyik feléből a másikba, miközben mindenhol befejezetlen feladatokat láttam magam körül. Úgy éreztem, hogy semmit sem fogok tudni rendesen megcsinálni, de közben azt sem tudtam, hogy egyáltalán mit akarok megcsinálni.

- A rohadt életbe, Müzli – olyan csúnyán néztem arra a szegény kutyára, hogy hirtelen olyan bűntudatom támadt, hogy csak fogtam magamat és leültem ott az út közepén. Néztem még egy darabig, ahogyan beszaladt a hálószobába, ahová egyébként nem is lett volna szabad bemennie, de már így is annyira haragudtam magamra, hogy nem volt szívem még ki is hozni onnan. Én hagytam nyitva az ajtót, nem az ő hibája. Csak az utóbbi napokban annyi dolog kavargott a fejemben, hogy nem voltam képes rendet rakni a gondolataim között. Nálam pedig ez egyenesen kihatott a környezetemre is, szóval jó néhány órába telt az, mire legalább a lakást elfogadható állapotba tudtam hozni.

Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi történhetett velem. Olyan volt, mintha megint kívülről néztem volna minden cselekedetemet, miközben tudtam, hogy minden részem szörnyen rosszul volt attól, amit csináltam. Én soha nem voltam az a lány, akiben egyáltalán csak felmerült volna az, hogy valami hasonlóba menjen bele, pedig… Istenem, az egész olyan jó volt. Akármennyire próbáltam elítélni magam, mégis mi volt az az apró bűntudat ahhoz képest, amit mellette éreztem? Nem szabadott volna többet képzelnem az egészről, mint ami valóban volt, de én tényleg boldog voltam. És nem akartam azon agyalni, hogy ez vajon meddig fog még így maradni. Csak élvezni akartam.

Szóval, éppen ott ültem a földön. Délután volt már, de én még mindig pizsamában voltam, mivel nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek majd fel. A hajamat legalább megmostam, de mivel nem voltam biztos abban, hogy mit akarok kezdeni majd fele, csak felfogtam a fejem tetejére úgy kócosan. Nyakig voltam az elmélkedéseimben, amikor meghallottam a csengőt. Ez volt az első pillanat, amikor nem örültem annak, hogy odajött hozzám. Nem arról van szó, hogy nem akartam volna látni őt, hiszen alig volt valami, amire jobban vágytam volna abban a pillanatban. Inkább azt nem akartam, hogy ő lásson engem. Pedig egyértelműen ő jött hamarabb, majd ez lehet kifogásnak is jó lesz.

- Inkább neked baj, hogy hamarabb jöttél… - mondtam kissé lassan, miközben körbepillantottam. – Ha késel egy kicsit, megkímélted volna magad ettől a látványtól – fintorogva végigpillantottam magamon, aztán csak megráztam a fejemet és kizártam ezt az egészet a fejemből. Ha tényleg velem akar most lenni, akkor elvileg teljesen mindegy, hogy hogy nézek ki, nem? – A paraj az a spenót, ugye? – kérdeztem, miközben figyeltem, ahogyan lepakolt. – Mert azt szeretem, azt hiszem – tettem még hozzá, mielőtt felpillantottam volna rá. – Csukd be inkább a szemed, elszaladok rögtön és felöltözök – motyogtam, miközben azért átöleltem. Reméltem, hogy legalább azzal mentettem valamennyit a helyzetemen, hogy nem volt rajtam melltartó és eléggé átlátszott az a póló. Nem mintha úgy tűnt volna, hogy annyira érdekelték volna az ilyen jellegű dolgok. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán tervezi-e, hogy majd egyszer lefekszik velem. Én nem szeretek várni.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Teljesen biztos voltam abban, hogy nem kellene most itt lennem, és ezt csinálnom, örülnöm annak, hogy láthatom, és hogy vele lehetek. Nem mintha bele tudtam volna szólni abba, hogy mit is érzek valójában. Az egészben talán az volt a legfurább, hogy tisztában voltam vele, hogy amit csinálok az rossz, és helytelen, és bűntudatot kellene éreznem, de… nem volt semmi. Én régen azt hittem, hogy megtaláltam a foltomat, és majd vele tökéletesek leszünk együtt, aztán.. most még se. Sose gondoltam volna, hogy valaha is meg fogom csalni őt. Nem vagyok hűtlen típus, és előtte se fordult elő olyan, hogy egyszerre két női legyen az életemben. De ha rendesen átgondolom, akkor most sincs. Attól, hogy nem váltunk el, én már nem érzek semmit Sandy iránt.

- Dehogy baj… - megráztam a fejemet, aztán végignéztem rajta. Látszott, hogy még nem készült el, de ha csak egy zsák lett volna rajta, akkor is vonzónak találtam volna őt, ebben egészen biztos vagyok. – Nekem egyébként is nagyon tetszik a látvány… - elmosolyodtam, és igyekeznem is kellett egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni, és ne más testrészeit bámuljam folyamatosan. És azt hiszem, hogy végül elég sikeresen megoldottam a feladatot. Bár… lehet, hogy köze volt hozzá annak is, hogy mivel magasabb voltam, nem is volt annyira feltűnő, ha nem mindig az arcát figyeltem.

- Nem csukom, örülök, ha látlak… - magamhoz öleltem, és kicsit szorosabban fontam köré a karjaimat. – És egyébként… nem muszáj átöltöznöd, így is ugyanolyan gyönyörű és vonzó vagy – mondtam ki végül azokat a szavakat, amik a leginkább körülírták azt, amit gondoltam. Meg egyébként sem feltétlen akartam, hogy ott hagyjon. Ez most így tetszett nekem, nagyon is…

- Igen, az… - bólintottam egyet, és elmosolyodtam. – Meg… lazacot vettem, szóval… remélem, hogy szereted – kisöpörtem egy tincset a homlokából, és lassan végighúztam az ujjamat az arcélén. – Mondjuk… meg lehet csinálni persze szárnyassal is, de azt viszont… nem vettem – félrebillentettem a fejemet, és egy pillanatra elgondolkoztam. – De esetleg visszaszaladhatok érte, ha akarod –tettem még hozzá, bár nem szívesen hagytam volna őt most. Mármint… még épp annak örültem, hogy láthatom, nem akartam egyből visszarohanni a boltba. Viszont… ha kéri, megtettem volna. Neki biztosan.

Felnőtt Hozzászólások száma : 12

Amikor nem voltam vele, állandóan csak azon gondolkoztam, hogy majd mit kellene mondanom. Abban sem voltam biztos, hogy tudni fogok-e majd normálisan viselkedni akkor, de aztán amikor már tényleg mellettem volt, sokkal könnyebbnek tűnt minden. Most is pontosan ez volt, hiszen egész nap feleslegesen agyaltam mindenfélén, de most annyival egyszerűbb volt és nem volt szükségem már arra, hogy túlelemezzem minden mozdulatomat, hanem csak élveztem, hogy tényleg ott volt. És annyi várakozás után tényleg vele lehetek és elmondhatok neki mindent, amit akartam, habár ezeknek a legtöbbjét már általában abban a pillanatban elfelejtettem, amikor odalépett hozzám és átölelt. Tudtam, hogy nem volt helyes, amit csináltam, de régen éreztem már magam annyira biztonságban, mint akkor, amikor körbefont a karjaival.

- Dehogynem baj, szóval ne nézz így rám… - megpróbáltam eltakarni a szemeit a kezemmel, de annyira szerencsétlenül csináltam, hogy nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Legtöbbször sikerült felülemelkednem azon a tényen, hogy mennyivel alacsonyabb voltam nála, de olyan esetek is voltak, amikor elképesztően utáltam ezt. Mert általában nem szoktak problémáim lenni emiatt, de amikor átjön hozzám, akkor a saját lakásomban nyilván nem flangálhatok tíz centis sarkú cipőben csak azért, hogy kicsit javítsak a helyzetemen. – Akkor biztosan valami baj lehet az agyadban. Tudtam én, hogy az a rengeteg évszám maradandó károsodást okozhat – jelentettem ki vigyorogva, aztán kicsit elgondolkoztam azon, hogy mégis mi van velem és miért beszélek hülyeségeket.

- Jó válasz… - motyogtam, miközben egy kicsit szorosabban öleltem át, aztán egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Régebben el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd ezt fogom érezni egy egyszerű öleléstől. Már csak azt nem értettem az egészben, hogy eddig miért nem vettem őt észre. – Ez viszont semmit nem befolyásol, mert most akkor elmegyek és átöltözök – bólintottam egyet lassan. – De annyira gyors leszek, hogy észre sem veszed majd, hogy elmentem – ártatlanul mosolyogva felpillantottam rá, habár ezt még én sem igazán hittem el, mivel még ki sem találtam, hogy mit fogok majd felvenni. Ilyenkor voltam a legnehezebb helyzetben, hiszen nem volt ám olyan egyszerű eldönteni, hogy mi lesz majd a megfelelő. Nem lehet túlságosan kiöltözni, de aztán csak csinosnak kell lenni… Szörnyen nehéz döntés. – Meg majd nyitva hagyom az ajtót, hogy kiengeszteljelek – vigyorogtam egyet, aztán lábujjhegyre álltam meg kicsit le is húztam magamhoz, hogy tudjak nyomni egy rövid csókot a szájára. – Rakj be addig valami zenét, teljesen mindegy, hogy mit. Teljesen halkan is elég lesz, de nem bírom, ha csend van. És szerintem két percen belül meg fognak támadni a kutyáim, szóval készülj fel – mondtam még, mielőtt gyorsan bementem a hálóba, aztán kibújtam a ruháimból, amiket aztán a földre dobtam. Mindent odadobáltam az ágyra, ami legelőször a kezembe akadt a szekrényben. Végül úgy döntöttem, hogy nem is igazán számít, hogy miben leszek, szóval csak felvettem egy farmernadrágot – az egyik legfeszesebbet persze, hiszen ennyire azért én sem hagyom figyelmen kívül az ilyen dolgokat -, meg az egyik kedvenc felsőmet, aztán visszamentem hozzá, miután még gyorsan a hajamat is rendbe hoztam.

- Imádom a lazacot, de szörnyen érzem magam, amiért ennyit költöttél… - mondtam, miközben nekidőltem a pultnak. – És egyébként sem mehetnél sehová, most az enyém vagy.

Felnőtt Hozzászólások száma : 15

Nem akartam azzal foglalkozni, hogy meghatározzam, hogy mit érzek. Azt tudtam, hogy boldoggá tesz, amikor láthatom, amikor vele vagyok, amikor rám mosolyog, és ennél nekem nem kellett több. Amikor az ember boldog, nem foglalkozik olyanokkal, hogy miért. Legalábbis én nem akartam. Csak élvezni akartam, hogy vele lehettem, és azt szerettem volna, ha ő is hasonlóan érez. És még otthon se volt fura, ha csak el kellett játszani, hogy minden rendben van. Eddig is ezt csináltuk, nem volt újdonság, hogy újra és újra ugyanazt a mosolyt kellett feltenni. Csak a gyerekek miatt voltunk még együtt, semmi másért. Bár már kezdtem úgy gondolni, hogy elég nagyok ahhoz, hogy fel tudják dolgozni, ha esetleg… De miért is gondolok én most erre, ahelyett, hogy inkább rá figyelnék? Amúgy sem voltunk túl sokat együtt, legalább amikor itt van, akkor csak vele kellene foglalkoznom.

- Ne vitatkozzon velem, Miss Spinster – lassan elvigyorodtam, és pontosan azért mondtam ezeket a szavakat, mert tudtam, hogy utálja, ha így hívom őt, és közben azt sem tudtam elrejteni, hogy milyen jót szórakoztam azon, hogy megpróbálta eltakarni a szemeimet. Nem volt túl szép dolog tőlem, de imádtam, hogy ennyivel kisebb volt nálam, és egy kicsit élveztem, hogyha ezt ki is használhattam. – Egyáltalán nem okoz károsodást… - elnevettem magam, és közben lassan végigsimítottam a karján. – Sőt… kifejezetten hasznos, az ember egész gyorsan képes megjegyezni mondjuk… születésnapokat is – tettem hozzá még mindig halkan nevetve, bár egészen biztos voltam abban, hogy most hülyeségeket beszélek. Vagy… ha nem is teljesen az, mindenesetre egyáltalán nem illett ide.

- De siess, türelmetlen vagyok ám… - elmosolyodtam, és kicsit megráztam a fejemet. Szükségtelennek tartottam, hogy valami teljesen mást vegyen magára, mert… így is nagyon vonzó volt. Elengedtem őt, és ahogy utána pillantottam, feltűnt, hogy nem vettem még le a cipőmet, így visszasétálva az előszobába gyorsan megszabadultam tőlük. – Sziasztok… - halkan elnevettem magamat, ahogy megjelentek a kutyák, és gyorsan megsimogattam mindkettőjüket. Eszembe jutott, hogy elhozhattam volna az enyémet is, de az lehet, hogy már túl feltűnő lett volna otthon. – Igazad volt, tényleg letámadtak… - mondtam kicsit hangosabban, hogy hallja ő is a hálóban. Besétáltam a nappaliba, és persze nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak arrafelé, ahol ő öltözött, de… igaz, hogy az ajtó nyitva volt, de sajnos semmit nem láttam. Ezért csak odaléptem a lejátszójához, és megnézegettem, hogy milyen zenéi vannak. Volt egy pár, amiről még csak nem is hallottam, de némelyiket ismertem, és szerettem is. Kiválasztottam az egyik ilyen lemezt, aztán elindítottam, és utána csak visszamentem a konyhába, hogy kipakoljam a dolgokat, amiket vásároltam.

- Ne érezd magad szörnyen, nem azért vettem – mondtam mosolyogva, miközben végigmértem őt. Azért el kellett ismernem, hogy ha lehet, most még szexisebben nézett ki, mint az előbb. – Szereted a fehérbort…? – félrebillentettem a fejemet, miközben pont azt vettem ki a zacskóból. - Csak azért, mert ez illik hozzá – elmosolyodtam, és rápillantottam. Nem mintha nekem innom kellene, mivel még haza is kell vezetnem, de egy pohártól egyébként sem lesz semmi baja az embernek. És egy ideig nem is akarom még itt hagyni őt. – Ez jó válasz volt ám – elvigyorodtam, aztán odaléptem hozzá. – Jó zenét választottam, egyébként?

» Zachery Selby
» now it's time to sail on | marcie & zack
» take my hand and pull me next to you | marcie && zack